Habkönnyű

Második 

Taehyung kedvetlenül pislantott a falon hangosan kattogó órára.
Fél hat.

Mélyet sóhajtott, mielőtt talpra állt volna és puha ágyát maga mögött hagyva a ruhásszekrény elé lépett. Igyekeznie kellett, ha el akart készülni időben Jungkook érkezéséig, annak ellenére, hogy nem sok kedve volt a mozgáshoz.
Világ életében lusta volt, inkább leült filmet nézni, mintsem testmozgással töltse a szabadidejét.

Éppen ezért meglehetősen tanácstalanul meredt az összehajtogatott ruhakupacokra, melyek a fehérre mázolt szekrény polcain sorakoztak. Tekintettel a meleg időre a pulóvert és egyéb hosszú lebernyegeket kizárta, de teljesen ujjatlan pólót sem akart fölveni.
Hosszas töprengésekre nem volt ideje, ám minél több tényezőt vett figyelembe, annál nehezebb volt megfelelő öltözetett találni.
Végül egy bő pamut nadrágért nyúlt, felülre pedig egy fekete hosszú ujjú pólót választott.

Habár a legtöbb kocogó testhezálló nadrágban és trikóban futott, a fiú már csak a gondolatától is rosszul volt, hogy hurkáira ruganyós, vékony anyagú ruhákat erőltessen. Semmi kedve nem volt kötözött sonkaként slattyogni Jungkook mellett, aki izmos, karcsú testével bizonyosan pihekönnyű mozdulatokkal mozgásba tudta lendíteni magát, míg Taehyung legfeljebb járásból tudta csak futásra gyorsítani lomha végtagjait. A kép elborzasztó volt, ahogy elképzelte húsos önvalóját Jungkook mellett, kinek feszes izmai hajlékonyak és nem utolsó sorban igen vonzóak voltak. Egy pillanat alatt veszítette el az összes életkedvét, pedig még ki se lépett a bejárati ajtón, hogy szembesülhessen saját kudarcával.

Egyetlen, kissé megviselt sportcipőjét lassú mozdulatokkal kötötte meg a lábán, kiélvezve a házat megtöltő csendet. A magány édes ízét érezte a szájában, mely különös örömmel töltötte el otthonában. Ott igazi megváltásnak érezte, míg a ház falain kívül nyomasztóan nehezedett vállaira. Talán azzal volt magyarázható, hogy a ház lakójának hiánya édesítette meg az egyedüllétet, míg kint nem volt kitől szabadulnia. Pufi csuklóján feszülő karórájára tekintve gyorsan befejezte a másik lábán is a masnit, majd felpattant. A derékig érő cipősszekrény tetejéről felkapta a kulcsait és kilépett a késői délutánba.

Mélyen aranyló napsugarak édesgették a kertben hajlongó virágok bimbóit, mintegy bíztatva őket a szirombontásra. Finom, lágyan cirógató, langyos szellő táncoltatta az ezüstös levelű nyárfákat, és a kissé kopottas fűszálak tengerét erőszeretettel kavarta fel.
Békés volt az idő, valamelyik szomszédos udvarból harsány gyermekek kiabálása szűrődött át, melyet izgatott sikoly és mértéktelen kacaj követett. Ha a nyugalmas, boldog életet illusztrálni kellene, ez a pillanat megfelelő lenne. Nem volt benne semmi rendkívüli, csak egy alig gondozott kert, a tavasz virágillatos jelenléte és halk gyermekhang. A maga egyszerűségében mégis lebilincselően nyugalmas és gyönyörteli volt. 

Az ember finom érzékeit elringatta az a makulátlan harmónia, melynek jegyében a természet újjáéledt és magához tért a hosszú téli álom után.

Taehyung nem ügyelt ezekre az apróságokra, magában örlődve forgatta el a kulcsot a zárban. Soha, egy pillanatra se tudott igazán kiszakadni a gondolatai közül.
Mikor végzett megfordult és az alacsony kerti kapu túloldalán megpillantotta a rá várakozó barátját. Sosem nevezte magában Jungkookot a barátjának vagy a párjának. Sőt, ha lehetséges lett volna, magát a tényt is el akarta felejteni, hogy az a tökéletes fiú szereti őt. 

Egyszerűen csak igyekezett minden pozitívumot kitörölni az elméjéből, s ahogy óvatlan léptei nyomán egy-két lédúsan harsanó bimbót eltaposott, saját maga fölött is hasonlóan önpusztító kritikát gyakorolt.

Jungkook mit sem sejtve, széles mosollyal figyelte a közeledő fiút. 

Ajkain, mint az utóbbi időben megszokhatta, nem ült mosoly, kissé összepréselte őket, de egyéb érzelmet nem mutatott. Kissé elutasítónak tűnt, ám Jungkook nem hagyta, hogy kedvét szegje az ellenállása.

Taehyung elfogadta az udvarlását és számára csak ez számított.

- Milyen pontos vagy, hyung - Jungkook lelkesen szólalt meg, s mint mindig, most is ügyelt arra, hogy megadja a kellő tiszteletet az idősebbnek. Taehyung pillantása rá vándorolt, kizökkent a hosszasan fűzögetett gondolatmenetéből és kissé megilletődve biccentett a fiatalabb felé.

Kilépett a kapun, majd várakozásteljesen a fiatalabbra tekintett.

- A parkban fogunk futni, ha az jó neked

Taehyung csak biccentett egyet és Jungkook oldalán megindult a járdán.

A fiatalabb hangtalanul felsóhajtott, elméletben komoly dilemmába keveredett azt illetően, hogyan ragadja magához Taehyung figyelmét.

- É-és milyen napod volt, hyung? - Jungkook zavarban volt, jobb karja bénán lógott törzse mellett, mintha csak arra várt volna, hogy az idősebb megfogja a kezét.
Taehyung nem nézett rá, nyelve hegyével megnyalta alsóajkát mielőtt megszólalt volna.

- Egy osztályba járunk, úgyhogy te is tudod milyen unalmas volt - szólt kissé megróvóan, s a fiatalabb mélyen elpirult.

- Akkor mesélj valamit - csaknem kétségbeesetten igyekezett közelebb férkőzni a fiúhoz. 

Talán a hosszúra nyúlt nap miatt, talán a különleges találka miatt, de a testesebb fiú egyszerűen csak megadta magát a másik unszolásának, és szóra nyitotta ajkait.

- Megírtam az irodalom beadandót - Jungkook biccentett egyet, ám nem volt különösképp elégedett a témaválasztással.

- És mit szóltak a szüleid, amikor megtudták, hogy megnyerted a városi matekversenyt? - Jungkook igazán kötültekintően igyekezett az idősebb kedvére tenni és valamelyest közelebb evickélni hozzá, ám ezzel az egy mondattal csúnyán mellé nyúlt. Taehyung egy teljes percre néma maradt, lesütött pillái fölött összehúzott szemöldöke viharos árkot vésett sima arcbőrére.
Végül az idősebb, saját magát is meglepve, de őszintén válaszolt.

- Nem sokat... Anya azt se tudta, hogy egyáltalán indultam, gondolom elfelejtette. De amúgy örült. - Jungkook nem érzékelte a kesernyés hangvételt, ahogy a furcsa, alig észrevehető grimaszt sem a szája szegletében. Szemei felcsillantak, izgatottan pislantott a mellette sétálóra.

- És apukád? - Taehyung ökölbe szorította a kezét, fogait erősen összeszorította, látszólag mégis nyugodt maradt.

- Nem tudom, nem él velünk

Jungkook szava elakadt, zavaros tekintetét a betonra vezette. Nehezen nyelte le a kérdéseit, majd igen bölcsen úgy döntött, hogy nem forszírozza a témát és lázasan kutakodott valami semleges téma után, amivel oldhatná a hangulatot.

- É-és megnézted a filmet, amiről meséltem? - Jungkook borzasztóan bugyutának érezte magát, amikor Taehyung értetlenül pillantott rá.

- Nem is meséltél semmit

- Dehogynem, tudod.... amiben, izé...m-meghal a kutya - Taehyung szemöldöke a magasba szökött, tekintetét érdeklődve szegezte a fiatalabb lángoló arcára. Jungkook megszégyenülten, lehajtott fejjel sétált, magában azon szitkozódva, hogy pont nem jut eszébe egy érdekes film sem.

Bal tenyerét fekete nadrágszárába törölte, alsóajkát pedig kissé idegesen rágcsálta. Nem mert a mellette sétáló fiúra pislantani, csak felhevült orcával törte a fejét, hogy miként mentse magát és a kínossá váló társalgást. Gyomra bukfencet vetett, a kényelmetlen csendet azonnal meg akarta szüntetni, de csak miután elásta magát.

Ám Taehyung egy másodperccel később egészen váratlanul felkacagott. Egyik pillanatról a másikra robbant ki belőle ez a mérhetetlen jókedv, Jungkook szeme pedig elkerekedett és az idősebbre kapta a tekintetét. Taehyung megtorpant és a térdeire támaszkodva egyre erősebben nevetett.

- A-amiben a kutya....meghal? - szinte a könnye is kicsordult, ahogy visszaidézte magában a fiatalabb vörös orcáit és a mondandóját. Nem is értette, hogy miért, de egészen aranyosnak találta a másikat, ahogy igyekezett terelni a szót és a kudarca még annál is viccesebb volt. 

Egy pillanatra felhőtlenül gondtalan volt, nem gondolt semmire és senkire.

Jungkook megkövülten állt mellette, csaknem megbabonázva érezte magát a látványtól. Nagyon rég hallotta már Taehyung nevetését és akkor sem volt ilyen kedélyes, akkor pedig valósággal leterítette az a vehemencia, ami áradt belőle. 

Egészen váratlanul bekövetkezett csoda volt. Mélyen zengő, csaknem dallamos nevetése erőteljes volt, mégis édesen hömpölyögve töltötte meg a fiatalabb hallójáratait. 

Jungkook megborzongott, s miután nagy nehezen kiszakadt a gyönyörteljes bambulásból, közelebb lépett Taehyunghoz.

- Hyung ez nem vicces - tenyerét habozva simította vállára, félvén az újabb elutasítástól, ám a fiú ügyet sem vetett az érintésre.

- De-dehogynem - Taehyung kiegyenesedett, letörölte a szemsarkába gyűlt könnyeket, de a széles vigyort nem tudta eltüntetni ajkairól. 

Nem nézett a fiatalabbra, csak halkan felkuncogott, mintha újonnan meglelt nevetését akarná újra és újra hallani.
Egészen megfeledkezett magáról, a szituációról és hogy miről beszélgettek. Melegség öntötte el a mellkasát.
A súlytalanság csalóka érzete az egekbe tudta volna repíteni, kiragadni a csúf valóságból, ahol a legnagyobb ellensége önmaga volt. 

Egy teljes percre semmi más nem számított, egyedül Jungkook, aki csaknem paradicsomhoz hasonlatos színárnyalattal orcáin meredt rá, néma könyörgéssel a tekintetében.

A következő pillanatban azonban lágy, kissé nedves ajkak tollpihe finomságú érintése lepte meg, s mielőtt észbe kaphatott volna, a hófehér bárányfelhők közül meglepően gyorsan és kíméletlenül zuhant vissza a kemény talajra.