Utószó

,,Egyszer azt hallottam valahol, hogy csak azok írnak búcsúlevelet, akik meggondolják magukat az öngyilkosság előtt, vagy nem teljesen határozták el magukat. De ez nem igaz. Én teljes bizonyosságot érzek, kissé remegnek ugyan a  kezeim, de hogy bizonytalan lennék? Nem hiszem.
Milyen különös, hogy az ember mennyi mindent elképzel, ábrándozik bizonyos élethelyzetekről, eljátszadozik a gondolattal, hogy ő maga mit tenne egyes szituációkban, ám ezek mind a pillanatban ragadnak, egy másodperccel később pedig magához tér, megrázza a fejét és éli tovább az életét. Mégis, amikor valóban döntő pillanathoz ér, amikor másodpercek alatt kell döntést hoznia, mely akár a saját életét is befolyasolhatja, az agy egyszerűen leblokkol. Ha ez egy film képkockáin jelenik meg, a néző bosszankodva sóhajt egyet, türelmetlenül várja, hogy a lassú észjárású főhős végre magához térjen és jó döntést hozzon, ám a való életben ez egyáltalán nem így van. Talán első sorban a gondolat döbbenti meg, hogy ez vele is megtörténhet, sőt, meg is történik. Ez a sokkhatás pedig beárnyékolja széleslátókörű elméjének villámgyors reakcióidejét, képtelen mit kezdeni magával és a szituációval. Megretten a pillanat valódiságától, talán egy egészen rövid másodpercre még örül is, hogy történik vele valami az életben, majd ahogy telik az idő, idegesen hasít belé a felismerés, miszerint teljességgel döntésképtelen.

Azt hiszem valami ilyesmit érzek. Számtalanszor elképzelt szituáció előtt állok teljes valómban, s habár- "

A golyóstoll hegye megtorpan, az énekes egy szívdobbanásnyi időre tanácstalan, majd megfontoltabban, de folytatja az írást. 

,,habár eltökélt vagyok, mégis enyhe aggodalom ül mélyen a gyomromban. Vagy ideges volnék csupán? "

Az íróeszköz ismét megáll, ám a hegyét nem emeli el a lapról, így az egy kövér pöttyöt áztat a lapra. A férfi nagyot nyel, reszketeg kezeit leállítani képtelenségnek tűnik, ahogy szívének fájdalmas lüktetését. Ütemesen és gyorsan püföli bordáinak gyűrűjét, mintha csak szabadulni akarna. Szinte már fáj az az intenzitás, amivel minden alkalommal neki feszül börtönének. 

Mandula vágású szemeit nehezen vezeti vissza a papírlapra. Alig emlékszik arra, miket hordott össze.

"Miért ilyen nehéz?" Kérdezi magától keserűen. Hangosan nem tudja feltenni a kérdést, ugyanis torkában akkora gombóc ül, hogy alig bír nyelni, nyelve szárazon és érdesen simul szájpadlásához. De nem indul a konyhába vízért, nem, amíg be nem fejezi ezt. Azt sem tudja már, hogy miért kezdett bele. 

Nem lenne sokkal egyszerűbb csak úgy meghalni? Az elmúlás gondolata még zaklatottabbá teszi, ugyanakkor meg is nyugszik valamelyest. Kínkeserves óráinak száma véges, s az, hogy erről ő maga rendelkezik, kissé megrettenti. Mégsem eléggé ahhoz, hogy meggondolja magát. Túl sokáig szenvedett, napról napra, hétről hétre cipelte magában azt a terhet, mely mára egészen elviselhetetlen lett. Két évig tűrt mindent. Szemében ez felér egy emberöltővel, tekintve, hogy ez alatt a rövid idő alatt mi mindent megélt. Azt olvasta valahol, hogy aki depresszióval küzd, az nem érez semmit. Durva általánosításnak érezte már akkor is, mikor ez az egész még nem öltött benne ijesztő méreteket, s az ilyesfajta lelkiállapotokról alig volt valamicske fogalma.

Akkoriban borzasztó igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen komoly kérdést ennyire félvállról vesz a társadalom. De a férfi nem igazán tud már ezen mérgelődni, nem érzi többé magáénak a problémát.

Immáron egy fokkal nyugodtabb állapotban hajol ismét a félig teleírt papírlap fölé, melyen a rá jellemző rendezetlenség uralkodik. Szavainak összefüggéstelensége egy pillanatra nevetségesnek tűnik, de nem tépi ketté a lapot. Hát nem azért írja, hogy a szerettei megnyugvást nyerjenek? Akkor inkább nevessenek még utoljára buta szavain, melyeket nyomként hagy maga után.

Szíve ismét elnehezül, de csak egy végtelenül gyenge másodpercre. Tudja, hogy nem hagyhat több időt kétségeinek.
Keze ismét engedetlenül reszket, mint aki ideges.

,,Nem vagyok ideges. Egy kicsit talán csalódott. Csalódtam magamban.
Gyengébb és elesettebb vagyok, mint azt gondoltam. Leírhatnám, hogy milyen érzés, amikor képtelen vagy saját magadat megtűrni, hogy milyen érzés volt évekig így élni, de nem teszem. Azért, mert ezt nem egy búcsúlevélnek szánom, hanem csak egy utószónak. Mindent elmondtam már, amit el kellett, a dalaim beszélnek helyettem, amiket milliók hallgattak, a magány lágy és csendes dallamait, melyek fölött keserűen zokogtam. Imádtam minden egyes pillanatát, hiába volt kínzóan nehéz.

Talán mégsem csináltam mindent olyan rosszul. Nyugtassatok meg, hogy jól tettem.
Azt hiszem ennyire lett volna szükségem; hogy valaki megveregesse a vállamat, miközben azt mondja: Szép munka, keményen dolgoztál! "

A férfi lassan hátradől a párnázott széken. Milyen egyszerű lezárni az aprócska gondolatmenetet, mely mindössze csak egy töredéke mondandójának. De a szemében többé nincs értelme magyarázkodni.
Vajon az ő élete is ilyen egyszerűen fog végetérni? Egy szemvillanás alatt megszakad a huszonnyolc éve ketyegő biológiai órájának monoton ritmusa, s teste csúf mozdulatlanságba dermed. Olyan könnyűnek, mégis véglegesnek tűnik. Ez már nem csak egy ábránd, amiből kettőt pislantva felébred. Talán ezért is tetszik neki annyira.

Félbe hajtja a hófehér lapot, majd a fekete toll hegyével ismét szántani kezdi a lap tetejét.

Feláll és a konyhába indul. Jobb kezének nyirkos szorításában a papírlap reszket, immáron teleírva. Gondolni sem akar arra, hogy ki fogja először megtalálni, hogy hányan fogják körbe járni a kicsiny helyiséget, melyben örök nyugalomra lel. A hotelszobához tartozó konyha kissé szűkös, de egy személynek pont megfelel.

Tekintete megállapodik a gáztűzhelyen. Szíve zaklatottan dübörög, pergő táncot lejt dobhártyáján, s jelen pillanatban mást nem is hall. Kínkeserves életének utolsó percei következnek. Lassú, vontatott mozdulatokkal leteszi a levelet az asztalra, majd megfordulva ismét a széndarabokra tekint.

Mélybarna íriszei mostmár tagadhatatlanul idegesen siklanak a konyhabútorokra, majd gyors pillantást vet befejezett levelére, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy még megvan. Gyomra apró gombócba gyűrődik, s habár a koplalással töltött hosszú hónapok során megszokta az érzést, ez most valahogy mégis más. Kis híján hányinger kerülgeti.
Reszketeg sóhajt enged útjára, miközben lehunyja szemeit. Minden félelmének utat enged, elmerül kusza érzelmeiben, mintha lassan sorra venné őket.

Lelki szemei előtt peregnek a régebbinél régebbi képek, amik leginkább gyermekkorából származnak. Semmi oka nem volt panaszra, tökéletes családi háttérrel rendelkezett, az ország egyik legsikeresebb fiúbandájának főénekeseként milliók szemében vált elismertté, s alig huszonnyolc évesen elképesztő dolgokat ért el. S mindennél jobban gyűlöli magát, amiért ez neki mégsem elég. Gyűlöli, hogy mindig többet akar, hogy bárhogy sanyargatta magát, soha nem tudott megfelelni saját elvárásainak, hiába edzett többet, hiába énekelt szüntelenül, valami soha nem volt elég.

A düh forró hulláma önti el verejtékes testét, szemhéjának peremén perzselő könnycseppek lendülnek át, s folynak végig sápadt, beesett arccsontján, minden pillanatban a leeséstől fenyegetve. Fényesre simogatják puha bőrét egészen állának kiugró pontjáig, honnét elrugaszkodva zuhannak alá a semmibe.
Karcsú ujjainak támaszába  menekül. Utálja a gyengeségét, hogy mindent eldob magától és magukra hagyja társait is, akikkel már lassan tíz éve együtt dolgozik. Utálja már csak a gondolatát is, mennyire el fogja szomorítani őket, hogy mekkora fájdalom lesz ez mindannyiuk számára, mégsem elég. Soha semmi nem elég.
Szinte magán kívül van, megállíthatatlanul zokog és erőtlenül térdre rogy.

Szemei elé villan megannyi kép, megélt pillanatok, melyek között számtalan boldog emlék van. Vajon hol lett minden ennyire elcseszett? Nem lel válaszokra, s valahogy nem is érzi szükségét. Évek feszültsége távozik rajta, inkább elengedi őket, mintsem rágódik rajtuk.
Fürdik a viszontlátás örömében, vagy fájdalmában, mikor milyen pillanatot él meg. Szívének ritmusa elviselhetetlen, belülről marja az éltetőszerv, a kulcs, mely létezését szolgálja. Egyik józan pillanatában kissé morbidnak találja a gondolatot, hogy önkezűleg készül megszakítani ezt a jól működő rendszert, de végül nem fordít rá különösebb figyelmet.

Az idő telik, talán már órák óta ücsörög a konyhakövön, talán alig pár perc telt el. Mindez mit sem számít már, számára az idő megfoghatatlanná válik, akár a homokszemek, melyek kiperegnek ujjainak laza szorításából. Csak az a kimerevített pillanat létezik, melyet az utolsónak él meg. Mégis oly vontatott. Hiába szeretné felgyorsítani, érzi, hogy szüksége van erre a végtelenségre.
Az érzelmei által alkotott káosz elülni látszik, ahogy a férfi egy fontosabb feladatot lát maga előtt. Az utolsó cél, mely felé igyekszik, ami mindent megváltoztat. Mély levegőkkel nyugtatja magát, könnyei által áztatott arcát nem győzi szárazra törölni. Nem foglalkozik azzal, hogy milyen nevetséges látványt nyújthat. Ez most az ő pillanata.

Még egy kicsit hüppög, gyermek módjára csücsül a földön és vár.
Borzalmas nyugalmat erőltet magára, de ahogy a tűzhely kapcsolójáért nyúl, a másoperc tört részére ismételten megtorpan, mintha félne egy kicsit. Nem hagy magának gondolkodási időt, megragadja a fém kallantyút és eltekeri. Halk kattanással működésbe lép a tűzhely, s tudja, hogy a serpenyőbe fektetett széndarabkák nem sok idő múlva felparázslanak, és akkor....akkor mi is lesz? Az énekes megtorpan, nem igazán tudja, hogy mire számítson.

Hazájában a vezető halálok az öngyilkosság, az egyik legkedveltebb módszer pedig az, hogy leugranak a hídról. Ám neki szüksége volt erre a magányra, túlságosan félt, hogy közbeavatkoznának. Csendet akart maga körül, nem szerette a folyó háborgó vizének hangját.

Így hát egyedül gubbaszt a hőn áhított csendben, mely pályafutása alatt egyre ritkábban adatott meg. Kissé bánkódik amiatt, hogy ennyit dolgozott, hogy nem szakított elég időt a családjára, a barátaira, de visszatáncolni már rég késő. Semmi nem tartja már vissza, az élet nélküle is folyik tovább, s tudja, hogy abban neki már semmi helye nincs. Nem lát semmiféle kiutat, de megfutamodni sem akar, hogy újabb siralmas napok elé vesse magát. Nyugalmat akar. Fásultnak érezi magát az élethez, üresnek és leginkább méltatlannak. Elege van saját magából, s végre elért arra a pontra, hogy ne csak gyáván ostorozza magát, hanem a sarkára álljon.

Ismét egy jelentéktelen gondolatfoszlány jut eszébe, miszerint, az öngyilkosság gyáva dolog. A férfi akaratlanul is, de megrázza a fejét. Hogy lehetne gyávaság? Azért mert menekül a problémái elől? Talán. De ahhoz, hogy az ember saját maga ellen forduljon, igenis kell egyfajta bátorság. Ő maga sosem volt éppen bátor, de éppen eléggé besokallt ahhoz, hogy kétségbeesetten vágyakozzon valamiféle befejezés után.

Türelmetlenül pillant a tűzhelyre, markáns vonásai éles vonalat vésnek finom arcbőrére, ahogy elfojtja izgatottságát. Mert nem ideges, nem fél, egyszerűen csak várja a pillanatot. Élete legutolsó pillanatát.

Igyekszik lenyugodni, habár nem is érti minek. Kicsapongó gondolatai összezavarják, ellentétekbe ütközik, melyeket akárhogy igyekszik elsimítani, nem sikerül. Lehunyt szemmel várja a megváltást.

Furcsa szagra lesz figyelmes, mely bizonytalanul szivárog finomra hangolt érzékszervei felé, s az énekesen egy pillanatra úrrá lesz a kíváncsiság. Vajon honnan ered? Aztán észbe kap, szíve pedig ismét feldübörög ketrecében. 

Összerezzen. Kétségbeesetten kapaszkodik a látszatba, hogy nyugodt maradjon. Érzi, ahogy a szokatlan füstszerű aroma elnyomja az oxigént és fojtottan felköhög. Természetes testi reakcióként fel akar pattani, hogy ablakot nyisson, de nem enged a késztetésnek. Lassan, számára is ijesztő hidegvérrel elfekszik a padlón. Csukott szemekkel várja a szenvedést, mely pillanatok alatt talál rá. Mellkasából ismét köhögés szakad ki, kapkod a levegő után, ám az nem jut fuldokló szervezetének. Képtelen úrrá lenni nyers ösztönein, átveszik a hatalmat és elgyengülten kezd kúszni az ajtó felé.

Tüdeje égni kezd, rosszul van a légcsövét megtöltő maró gáztól. Adrenalin önti el testét, érzi a megerőltetést, ahogy egyszerre fuldoklik és igyekszik menekülni. Tudata tompulni kezd, ahogy nem tud szabadulni a füsttől, mely megfosztja a levegőtől. Karcsú vegtagjainak kapálózása lelassul, karjaival erőtlenül igyekszik vonszolni magát a hideg kövön. Alig van már magánál, látása homályos és elmosódott a könnyektől, tüdeje hörögve fogadja magába újra és újra a mérget. Képtelen gondolkodni, ösztöneinek vak iránymutatására hagyatkozik. A túlélésért folytatott küzdelemben teste még utoljára feléli minden tartalékát és emberfeletti teljesítményre készteti a gyengülő szervezetet. Az énekes fel sem fogja mi történik körülötte, környezete csak halovány jelenésként kíséri lassan álomba szenderülő elméjét. Reszket és izzad, a füst éles karmai minden egyes lélegzetvételkor belsejébe tépnek és kíméletlenül szaggatják a nyers húst. 

Józan tudata elszivárog és magatehetetlenné válik, érzékeinek csalóka világában lebeg. Távolra sodródik a fizikai kíntól, mintha saját nyöszörgését egy szomszédos szobából hallgatná, égő tüdejének perzselő érzete pedig halovány foszlányokban jut el agyáig.

Megkönnyebbülés a megkínzott ifjú számára.

A kő hűvös érintése fokozatosan hagyja magára, dübörgő szívének rendszertelen, kétségbeesett tánca elcsendesül, a jótékony sötétség pedig atyai jóindulattal borul rá, míg el nem merül az öntudatlanság végtelenül csendes, emésztő óceánjában.

A földön heverő test mellett álló asztalon egy félig gyűrött papírlap fekszik, melynek hófehér felületére elegáns, dőlt betűkkel egyetlen szó van lefirkantva:

                                  Utószó