Nyugalmas éj

Sötét, világtalan éjszaka volt.

A hópelyhek megtapadtak az ágakon, így a sötétbarna, vonalvékonyságú ágak szokatlan, világos kontúrt kaptak és egészen különös kontrasztot alkottak egymással. Feketén a fehér.

Taehyung alulról szemlélte a végtelen égboltba nyúló vékony vonalkákat, melyek a fénytelen Ég erezeteiként szabdalták felhőtlen felületét. Feneketlen tóként terült el a fiú fölött, mintha mozdulatlan testére akarta volna óvó lebernyegét teríteni.

A rücskös, sovány ujjacskákhoz hasonlatos faágak csak a tükörsima felszínt súrolták, mélysége után pusztán sóvárogtak és reménytelenül nyújtóztak.

A vastag hóréteg hűvös volt és kellemetlen, fagyos érintése átjárta vékony testét, mégsem mozdult.

Csendes, téli éj volt.

Nyugalmas, zavartalan és álmosító.

Taehyung fogai már nem vacogtak, émelyítően lila ajkain elhaló, gondtalan mosoly reszketett. Sötét szembogarának fókuszálatlan pillantása elveszett a nesztelen éjszakában. Kabátjának zsebében valami megrezzent, s Taehyung minden idegszála megfeszült egy pillanatra.

Szétvetett karjait alig érezte, vörösre fagyott ujjbegyeinek érzőidegeit már percekkel ezelőtt elveszítette. Akár angyalt is formázhatott volna, már ha tudott volna mozdulni.

Lassan jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg üzenetet kapott. Nehézkes volt következetesen végiggondolni mindent, gondolatai amilyen lassúak voltak, olyan kicsapongóak.

Kellemes tompa zsibbadtság vette át az uralmat a teste fölött.
Többé nem fájt semmi.
Belesimult az érzéstelen pillanatba, lassan lehunyta szemeit, s némán elveszett az összetapadt hópelyhek pihekönnyű tengerében. A kristályos szemecskék a felszínen tartották, míg a vékony fiú el nem pilledt a mozdulatlan csendben.

A természet körbeölelte és befogadta.

Nem fújt a szél, a csupasz, megfeketedett ágak nesztelenül és rezdületlenül borultak az elálmosodott fiatal fölé, kiben még elhalóan pislákolt az élet szikrája.

S mikor váratlanul vad, tépázó szél tört be a fák sűrű rejtekébe, ez a szikra kihunyt, akárha egy reszketeg gyertyalángot fújt volna el.

Levelek Neked

Harmadik Levél

Jeongguk várt, mielőtt kinyitotta volna a harmadik levelet. Ujjaival újra és újra letörölte könnyeit. De a fájdalmát nem tudta ilyen könnyedén eltörölni.

Nehéz volt olvasni a sorokat, elvégre több őszinteség volt bennük, mint amit a férfi el tudott volna viselni.

Azt hitte, ha befogja a fülét, és nem hallja kedvesének sírását, akkor majd ő egyedül megnyugszik és nem történik semmi baj. Félt szembe nézni párjának a problémáival. Borzasztóan rettegett attól, hogy ez lesz a vége.

- Bocsáss meg, Taehyung...

November 1.

Jeon Jeongguk,

Néha nehezen találom a szavakat. 

Néha utálom magamat.
Amikor először gondoltam arra, hogy mennyire meg akarok halni, nem gondolkodtam és nem is találtam furcsának.

Egyszerűen helyénvalónak tűnt.

Másnap viszont megdöbbentett.

Megijeszt ez az érzés, mégis hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam.

Akarom, hogy uraljon.

Hogy rávegyen dolgokra.

Arcodon félelem, aggodalom és talán halovány értetlenség. Nem hibáztatlak érte, mivel én sem tudok kiigazodni magamon.

Sírsz.

Talán engem siratsz.
Talán magadat sajnálod, amiért egy ilyen csődtömeget szeretsz.
Talán mindkettőnkért sírsz.

Kívánom, hogy az utóbbi legyen.

Meghalni gyáva dolog, nekem mégis könnyebbség.

Eljátszadozom a gondolattal, hogy együtt halunk meg, de tudom hogy nem így lesz. Magadat még értem sem ölnéd meg.

Önzőnek hiszlek, pedig nem így van.

Normális vagy, egészséges önértékeléssel és kieegyensúlyozott belső világrenddel.

Benned minden megvan, ami belőlem hiányzik.

Egy selejt vagyok, míg te kerek egész.

Tetszik, hogy megtöltesz érzésekkel, hogy egy aprócska csóktól is elpirulok, melyet tőlem csensz el.

És én hagyom neked.

Mert szeretlek.

Pár éve még éltettél.

Ma már te sem vagy elég.

- vége -

Levelek Neked

Második Levél

Jeongguk visszafojtott lélegzettel nyitotta ki a második levelet.
Hangosan szipogott, miközben forró könnyeit nyelte.

A száraz falevelek halkan zörögve kavarodtak fel körülötte, s a mellette magasodó kőszobor angyali arca komoly vonásokkal vigyázta a temető új lakójának örökkévaló álmát.

Október 1.

Jeon Jeongguk,

Ma enyhébb az idő, s ezért valamelyest a kedvem is jobb. Még egy szendvicset is összedobtam neked, pedig nincs sok kedvem kikelni az ágyból mostanában.

A nyakadon lógok.

Nem mondod, hogy zavar, de én tudom, hogy téged idegesít a tunyaságom. Egész nap csak eszek és alszok, mégis fogytam. Nem szembetűnő, és nem is komoly.

Talán nincs is semmi bajom.

Talán tényleg csak lusta vagyok.

Talán megőrültem.

Nem tudom, Jungkook, semmit sem tudok!
Nem mondasz semmit, nem is mosolyogsz rám, csak pirosas, mosolytalan ajkaiddal mondod; semmi baj.

Mégis megnyugszom tőle.

Talán még szeretsz.

Ha nem így lenne, már rég kidobtál volna a lakásból.

Levelek Neked

Első Levél

Jeon Jeongguk a földön ült. Lábai törökülésben pihentek, s habár az izmos végtagok már zsibbadtak, a fiatal csak görnyedve meredt előre.

Mozdulatlanul.

Széles vállain koromfekete öltöny feszült, ébenfekete tincsei rendezett sorokba voltak zselézve.
Fiatalosnak és makulátlanul rendezettnek tűnt, ám az őt körbeölelő bús, hallgatag csend ezer éves porréteget sepert széles vállaira.

Sápadt volt.

Tejfehér bőrén magányos könnycsepp csordult végig, a nap folyamán már a sokadik. A meglibbenő szellő csípősen mart vöröses, kissé megduzzadt szemeibe, s hiába próbálta megcibálni fénylő tincseit, azok merevek maradtak. 

Jeongguk olyan mozdulatlanul ült a földön, akár az őt körülvevő sírkövek. Némelyik fekete, némelyik kopott, szürkés. De mindegyik hideg és hallgatag. Jeongguk maga is olyan üresnek érezte magát, mint az a friss kő, ami előtte állt egy olyan személy nevével, akit mindennél jobban szeretett.

Mélyen szívta magába a lehullott falevelek édeskés, fonnyadó illatát.
Az ölében pihenő levelekre tekintett óvatosan. Három fodros szélű, kissé megsárgult lap volt, melyek párszor össze voltak hajtogatva. 

Valószínűleg könnyek áztatták valaha a papírdarabkákat, ám Jeongguk nem akart erre gondolni. Végigsimított az érdes felületen, majd kezei közé vette az elsőt.

Szeptember 19.

Jeon Jeongguk,

Te is tudod, hogy milyen béna vagyok, ha felvezetésről van szó. Éppen ezért csak a közepébe vágok, s reménykedem, hogy azért valamit sikerül megértened a zagyva sorok közül.

Először is, tisztázhatnám, hogy nem a te hibád meg ilyenek, de nem teszem, mert tudom, hogy úgysem hibáztatod magad. Kicsit talán fáj, de te ilyen vagy.

Sérthetetlen.

Jeongguk arca eltorzult és újabb kövérkés könnycsepp szabadult el szeme sarkából.

Kapcsolatunk kezdetén irigyeltem ezt a megingathatatlan magabiztosságot és csodáltalak érte. Most már nem igazán, de ezt írhatjuk az elmebajom számlájára.

Hiányzol, annak ellenére, hogy csak dolgozni mentél.
Reggel az ajtóból néztem, ahogy fekete szövetkabátodban és hangosan kopogó bőrcipődben haladsz rendíthetetlenül az utcán. Akaratlanul is, de elméláztam azon; vajon engem is ilyen eltökélten hagysz majd a hátad mögött?

Még mielőtt mentegetőzni próbálsz, én tudom, hogy így lett volna. Akkor nem érdekelt volna, hogy mennyire rosszul vagyok, hogy egy cérnaszálon függ az életem, mert ilyen vagy. 

És ezt nem sértésből mondom, hiszen ilyen az emberi természet.

Az egyén védelme mindenek felett.

Láttam rajtad, hogy mennyire megijeszt téged a sebes karom, az éjjeliszekrényen heverő nyugtatók és csak idők kérdése, hogy mikor hagysz el.
De nem baj.

Most még tudok várni.

Fáj

Nehezen kapok levegőt a mellkasomat maró fájdalomtól. Kezeim ragadnak a vértől, s magányos perceimben kifejezetten tetszik a bíborvörös folyadékon feltűnedező lámpa sárgás fényjátéka.

Fáj, hogy nem vesz rólam tudomást.

Miért?

Mert a testvérem.

Mert az eddigi életemet vele töltöttem.

Mert egyazon társadalmi és családi pozíciót töltünk be.

Mert ő volt az egyetlen, akivel azonosulni tudtam, aki akkor is nevetett velem, ha furcsa voltam.

Mert ő volt az első, akivel verekedtem.

Mert ő volt az első, aki kiállt mellettem.

Mert ő volt az első, aki a képembe vágta, hogy mennyire tökéletlen vagyok.

Mert ő volt az első, aki észre vette a sebeimet.

Mert ő volt az első, akinek feltűnt, hogy a reggelim egy csésze tej, a vacsorám pedig egy szelet alma.

Mert ő volt az egyetlen, akit annyira tudtam gyűlölni, hogy legszívesebben kitéptem volna a szívem, és hozzá vágtam volna, hogy érezze, mennyire elviselhetetlenül utálom.

Mert ő volt az első, aki a szemem láttára vált kiálhatatlanná és szerethetetlenné.
Én mégis szeretni akartam.
Minél simulékonyabban idomultam a szeszélyes hangulat ingadozásaihoz, minél inkább toleráltam a pofátlan modorát, ő annál nagyobbat rúgott belém.

Fáj a mellkasom, mert ő volt az első, aki hátat fordított nekem.

De nem az utolsó.

És mert ő az első, akit elhagyok.

De nem az utolsó.