Fáj

Nehezen kapok levegőt a mellkasomat maró fájdalomtól. Kezeim ragadnak a vértől, s magányos perceimben kifejezetten tetszik a bíborvörös folyadékon feltűnedező lámpa sárgás fényjátéka.

Fáj, hogy nem vesz rólam tudomást.

Miért?

Mert a testvérem.

Mert az eddigi életemet vele töltöttem.

Mert egyazon társadalmi és családi pozíciót töltünk be.

Mert ő volt az egyetlen, akivel azonosulni tudtam, aki akkor is nevetett velem, ha furcsa voltam.

Mert ő volt az első, akivel verekedtem.

Mert ő volt az első, aki kiállt mellettem.

Mert ő volt az első, aki a képembe vágta, hogy mennyire tökéletlen vagyok.

Mert ő volt az első, aki észre vette a sebeimet.

Mert ő volt az első, akinek feltűnt, hogy a reggelim egy csésze tej, a vacsorám pedig egy szelet alma.

Mert ő volt az egyetlen, akit annyira tudtam gyűlölni, hogy legszívesebben kitéptem volna a szívem, és hozzá vágtam volna, hogy érezze, mennyire elviselhetetlenül utálom.

Mert ő volt az első, aki a szemem láttára vált kiálhatatlanná és szerethetetlenné.
Én mégis szeretni akartam.
Minél simulékonyabban idomultam a szeszélyes hangulat ingadozásaihoz, minél inkább toleráltam a pofátlan modorát, ő annál nagyobbat rúgott belém.

Fáj a mellkasom, mert ő volt az első, aki hátat fordított nekem.

De nem az utolsó.

És mert ő az első, akit elhagyok.

De nem az utolsó.