Magány 4.

Jungkook kábán állt Taehyungék háza előtt a fagyos ködben, mely megült az utcák fölött, sejtelmes, füstszerű burokként telepedve a városra. A levegő leheletnyit nehézzé vált tőle, az ember azonban szinte észre sem vette, valahogy mégis bágyadtabbnak érezte magát egy idő után.

Ám a fiú kialvatlansága sokkal többet rontott lelkiállapotán, mint a borongós időjárás.

Jungkook a hétfői kirohanását követően, egészen késő délutánig ott maradt, és annak ellenére, hogy nem beszélt a fiúval, mindig mellette volt. Szótlanul néztek együtt filmet, és bár Seulgi érkezésével a csend felszakadt, egymáshoz akkor sem szóltak. Jungkook úgy érezte túl sok mindent kell feldolgoznia és nem akart meggondolatlan dolgokat mondani, amivel magbánthatná Taehyungot, azt azonban nem tudhatta, hogy a fiúnak micsoda terhet jelentett a szótlanság.

A kedd reggele ugyanúgy indult, akár az azelőtti, felkelt, az öccsébe rimánkodta a banános müzlit - amit egyébként ki nem állhatott, de a többi már elfogyott - és egy gyorsan megejtett fogmosási rituálé után megindultak Seulgiért.

A családi házhoz érve azonban nem csak az aprócska kislány várt rájuk, hanem mellette a bátyja is, aki rendíthetetlen, vékony szálfalént magasodott fölé.

Amint tudatosult Jungkookban Taehyung jelenléte, lépteinek lendülete egy pillanatra elveszett és teljes létbizonytalanságban haladt tovább, jóval lassabb és tétovább tempóban. A fagyos szellő elsüvített a füle mellett, elnyomva öccsének türelmetlenül csattanó, gyermeki hangját.

Jungkook erőt vett magán, üres gyomra görcsösen reszketett meleg kabátjának ölelésében. Kiszáradt a szája, a nyelés nehézkes és embert próbáló feladatnak bizonyult, Jungkook mégis neki feszült, egy fajta nyugalmi állapot elérésének reményében. A vágyott békesség nem jött, ahogy enyhe szorongása sem múlt el, így saját erejére támaszkodva gyorsított fel ismét.
Szemei égtek a hideg levegőtől, könnyes tekintete összekapcsolódott Taehyung sötét szembogarának fénytelen pillantásával. Kezei ökölbe szorultak zsebében és hiába érezte magát nevetségesnek, nem tudott túllendülni nehézségén. Jungkook nem tudta hogyan viszonyuljon a fiúhoz, mit mondjon, mit tegyen.

A tegnapi némaság ismét a vállukat nyomta, hiába kísérte útjukat a két gyermek csacsogása. Az elsősök egymás mellé szegődve előre kerültek, így Jungkook Taehyung mellé kényszerült, ami kényelmetlen, feszengő légkört eredményezett. A fiú mellett akart lenni minden pillanatban, azonban félelme nem csitult és gúzsba kötötte kezeit. Tehetetlenül vergődött érzelmeinek fogságában, miközben a megoldást Taehyungtól várta.

Az általános iskolához érve a két gyermek elszakadt tőlük és a fiatalok magukra maradtak.

Taehyung ösztönösen indult meg a pár utca sarokkal lejjebb elhelyezkedő gimnázium felé, s Jungkook pedig szó nélkül idomult hozzá.
Pár lépés után azonban nem bírta tovább, és cserepes ajkait szólásra nyitotta.

- Ne haragudj, amiért tegnap úgy rád törtem. Biztos...biztos kellemetlen volt számodra. - Zavartan megköszörülte a torkát, habozva pislantott Taehyungra, majd maga elé meredve hallgatott el. Nehéz, gondterhelt sóhajt engedett útjára, bakancsának sarkát feszülten fúrta a fagyos hóbuckákba minden lépéskor.

Meglepetten kapta fel a fejét, amikor a mellette sétáló fiú halkan felkuncogott. Mély orgánuma finoman rezgett hallójárataiban édes, lágy dallamként tekergőzve végig. Színtelen ajkain széles kunkor jelent meg, mely felfelé ívelt ugyan, de csekély jókedvről árulkodott.

- Meglepődtem az biztos...

Habár reflektált, nem próbált meg mentegetőzni, hogy valamilyen formában könnyítsen a fiatalabb lelkiismeretén, és ezen a pontos a társalgás kínosan megfeneklett.

Jungkook idegesen rágcsálta ajkait, fogai közé csippentve újabb és újabb bőrréteget húzott le kellemetlenül száraz ajkairól. Nem tudta, hogyan tegye jóvá a múltbéli hibáját, hogyan könnyítse meg a helyzetet a másik számára, és ez zavarta.

Taehyung léptei lelassultak, majd egyszer csak megtorpant és Jungkook felé fordult. A fiú kizökkent a gondolataiból, megilletődve meredt a sötét íriszekbe. A fiú figyelme teljes mértékben ráirányult, tekintete lyukat égetett a szemhéjába, arcát pedig mélyvörös pír öntötte el. Idegesen görcsbe rándult a gyomra. Hollófekete, homlokába fésült haja a szemébe lógott, hófehér bőrével pedig a világ legártatlanabb kisfiújának tűnt.

- Tegnap valósággal berúgtad a szobám ajtaját.

Jungkook döbbenten pislantott az idősebbre. Nem igen tudott hozzászólni a kijelentéshez.

- A-aha.... izé...én-

Taehyung megrázta a fejét, tekintetében megcsillant valami megfoghatatlan jókedély és szórakozottság.

- Nem azért mondtam, mert kártérítést követelek. Csak...tudod, régen a barátaim is habozás nélkül rontottak rám, és mielőtt megszólaltál, egy pillanatra annyira...átlagosnak éreztem magam.

Jungkook becsukta a száját, tekintete élesen kutakodva járta be a fiú minden vonását. Taehyung nosztalgikus mosollyal meredt maga elé, szemhéját elrévedezve eresztette lejjebb. Nyugodtnak tűnt, de semmiképp sem üresnek.

- Ezért az élményért pedig hálás vagyok. Jó, ami utána történt, azért nem, de már hiányzott ez az érzés. - Taehyung tagadhatatlanul megnyílt egyik óvatlan pillanatról a másikra, még mielőtt észbe kaphatott volna.

Jungkook melegen elmosolyodott.

- Máskor is szívesen rád rontok, ha ezt szeretnéd. - Taehyung, ismeretségük óta először, igazán szélesen és őszintén elmosolyodott.
Volt valami igazán rendkívülien élő, abban a lelkes mosolyban, mely élesen vájt Jungkook mellkasába.

A fiú vidám, vagy legalábbis jókedvű ábrázata szokatlan volt, és állapotát tekintve meglehetősen indokolatlan is Jungkook számára. Nem mintha egy haldokló ember ne lehetett volna boldog, egyszerűen éles ellentétet képzett a szemében a két állapot, mintha kizárták volna egymást.

Akár az emberi lét két véglete.

Taehyung maga is ebben a tudatban volt sokáig, éppen ezért volt kellemes meglepetés, amikor Jungkook váratlan felbukkanása ilyen pozitív érzelmeket pengetett meg benne. Akkor értette meg igazán, hogy erre van szüksége ahhoz, hogy a számára megadatott rövid időn belül ne őrüljön meg a magánytól és a rá nehezedő, kínzó gondolataitól.

Jungkook arcára pillantott, a széles mosolyára, a kis félholdacskákká zsugorodott, csillogó szemeire és a fagy által piros pozsgásra csípett arcbőrére. 

Minden egyes részlet hibátlan alkotó eleme volt a maga módján különös fiúnak, aki elütött egy kissé az átlagtól, de éppen ettől volt olyan kivételes és szerethető. 

Egyszeriben elképzelhetetlen melegség járta át a mellkasát, kellemes, bizsergető módon melegítve fel didergő testét.

Szerda reggel Jungkook nem tudta mit várjon Taehyungtól, vagy a társaságától. Vajon hozzászól? Utal majd a gyengeségére? Hogy a karjaiban sírt, akár egy kisfiú?

Az utóbbi pár napon szinte csak Taehyungra gondolt, folyton elkalandozó elméje miatt sokkal tovább tartott, mire mindent megtanult, ráadásul az érettségire is készülnie kellett.

Aznap reggel különösen fáradt volt, a késői éjszakázások utolérték és szervezete lassan kezdett kimerülni.

Könnyedén elbambult az órák alatt is, elrévedezve meredt maga elé, s erőfeszítés nélkül zárta ki elméjéből a külvilág fülsértő neszeit, köztük Yoongi hangját is.

Halkan és észrevétlenül nyílt ki a kellemes, melegséget sugárzó, sárga faajtó. Alig keletkezett egy kis rés, apró gyermek lendült át a küszöbön, nehezen csüngő hátitáskával keskeny vállain. Szokatlanul nagy sál fonta körbe kipirult arcocskáját, csaknem teljesen kitakarva széles mosolyát. Szemeinek csillogása azonban ugyanazt az elbűvölő látványt nyújtotta, mintha pufók arcának egész, vidámságot tükröző mimikáját láthatta volna. Jungkook mosolyogva tárta ki a karját egy üdvözlő ölelésre, mire a kislány lelkesen szaladni kezdett felé. 

Halvány, pasztel rózsaszín kabátja csak nem leért terdéig, így jelentősen korlátozva a mozgás terét, ám akkor nem volt ideje erre gondolni. Csilingelően kacagott fel, mikor erőteljesen simult a fiú sziklaszilárd testéhez, megmagyarázhatatlan lelkesedéssel.

Ügyetlenül ölelte derekát, vékony karjai körbe sem érték a sok zavaró anyag miatt. Jungkook hitetlenül kuncogott fel, mivel Seulgi lendülete apró kilengést eredményezett megbillenthetetlen egyensúlyában. Hűvös, kissé pirosas ujjbegyeivel futólag a babakék sapkára simított, mely alól erősszálú, éjfekete tincsek tűntek elő, meglehetősen kusza sorrendben.

- Taehyung nem jön? - Minden erőlködése ellenére hangja furcsa volt és kissé merev, hiába igyekezett könnyed maradni.

A kislány érdeklődően pislantott fel rá, keskeny ajkain inkább csak megszokásból, de kedves mosoly ült, sötét szembogarai pedig két, nagy ékkőként ragyogtak porcelán hatású, finom metszésű arcbőre mellett. Tökéletes arcszerkezete, kifejező tekintete és dús hajkoronája mind magasan az átlag fölé emelte őt, édesanyjának visszafogott, harmónikus bája gazdagon és pazar pompával tündökölt rajta. Ám színes, vidám öltözékével még csak csiszolatlan gyémánt volt. Természetességet kölcsönzött megjelenésének az eklektikus, kissé talán zavaros stílusa.

Jungkook egy pillanatra Taehyung személyiségjegyeinek egészen különös lenyomatát vélte felfedezni az apró gyermek tiszta vonásain, mely pillanatnyi megdöbbenésre késztette.

- Nem - Jungkook észrevétlenül nyelt egyet, mielőtt elmosolyodott volna.

- Woonie sem jön, mert beteg. Akkor kettesben leszünk - Gondoskodó mozdulattal igazgatta meg a sapkát a kislány fején, hogy biztosan ne zavarja a látásban, majd ráérősen elindultak az általános iskola felé.

A tanítás végén Jungkook ugyanúgy megvárta Seulgit, hogy hazakísérje a kislányt. Seulgi igazán megörült, mikor Jungkook elfogadta a meghívását egy szerény mosollyal ajkain, mintha nem arra várt volna egész délután.

A házba belépve meleg csend fogadta őket, csaknem teljes magánnyal kecsegtetve.
Míg Jungkook kissé megtorpant az előszobában, bizonytalanul ácsorogva az ajtó mellett, addig Seulgi tudatosan indult meg a nappali felé. Izgatottan szaladt, alacsony termete hamar eltűnt Jungkook kíváncsi tekintete elől.

Hangos, élénk kiáltás ütötte meg a fülét, melyet halk, mély mormogás követett. Seulgi magas hangszíne, akár a hegedű kissé éles, kristálytisztán csendülő hangja, úgy hatolt a csendbe. A válasz panaszos és visszafogott volt, Jungkook pedig önkéntelenül húzódott közelebb a nappali ajtajához.

- ...De itt van Jungkook is - Seulgi lassacskán szárnyaszegetté vált, utolsó reményként hivatkozva a vendégre, ám Taehyung szemében ez sem volt elég.

- Nagyon fáradt vagyok Seulgi! Csak egyszer... Nem tudnál békén hagyni? Játszál Jungkookkal, ha már egyszer áthívtad. - Jungkook váratlanul borzasztóan megijedt a a furcsa, rekedtes hangszíntől, mely bizonytalanul szivárgott ki a szobából. 

Mellkasába keserű érzés mart, a félelem fémes szorítása kíméletlenül kapta kezei közé gyomrát, kénye - kedve szerint csavargatva azt. Jungkook először döbbent rá igazán, hogy Taehyung beteg. Elméletben ezt már egyszer letisztázta magában, hogy gyógyíthatatlan beteg és meg fog halni, de ennyire nyilvánvalóan még nem szembesült vele. 

Arcon vágta a kérlelhetetlen valóság, olyan erővel, hogy Jungkook szinte bele szédült.

Hátát hangtalanul a falnak vetette, miközben hallgatta az újonnan beálló csendet a testvérpár között. 

Mielőtt azonban igazán belelovalta volna magát a nem is olyan távoli jövőbe és annak riasztó eseményeibe, eszébe jutott legutóbbi beszélgetése Taehyunggal.

Egyértelmű volt, hogy mi a fiú legnagyobb vágya; átlagosnak lenni. Ez pedig természetes viszonyrendszeren alapult. Taehyung normális akart lenni, hogy ne kezeljék máshogy.
Hiányoztak neki a hétköznapi civakodások, édesanyjának kedélyes kacagása, feltétel nélküli közelsége, a zajos, családi étkezések.

Hiányolta az otthon melegét, és mindennél jobban gyűlölte a helyébe lépett, kitölthetetlen csendet.

Habár Jungkook ezt nem tudta pótolni, betölteni ezt a tátongó űrt, egy másik hiányzó darabkát azonban megadhatott neki. Egy barátot. Kétségtelenül nehéz és érzelmileg megterhelő volt a felölteni kívánt gondtalan és laza barát szerepe, de tudta, hogy mi minden múlik rajta. Taehyung boldogsága. Már csak a fiú mosolyának gondolata könnyített vérző szívének terhén.

Végül csalódottan, talán mégis kissé megkönnyebbülten indult haza, miután Taehyung hajthatatlanul elutasította minden emberi lény társaságát.

Jungkook erőt vett magán, lágy, érzékeny szívét megkeményítette és elhatározta; egy nap nyugalmat ad még Taehyungnak, mielőtt teljesíti az utolsó kívánságát.