Magány 4.

Jungkook kábán állt Taehyungék háza előtt a fagyos ködben, mely megült az utcák fölött, sejtelmes, füstszerű burokként telepedve a városra. A levegő leheletnyit nehézzé vált tőle, az ember azonban szinte észre sem vette, valahogy mégis bágyadtabbnak érezte magát egy idő után.

Ám a fiú kialvatlansága sokkal többet rontott lelkiállapotán, mint a borongós időjárás.

Jungkook a hétfői kirohanását követően, egészen késő délutánig ott maradt, és annak ellenére, hogy nem beszélt a fiúval, mindig mellette volt. Szótlanul néztek együtt filmet, és bár Seulgi érkezésével a csend felszakadt, egymáshoz akkor sem szóltak. Jungkook úgy érezte túl sok mindent kell feldolgoznia és nem akart meggondolatlan dolgokat mondani, amivel magbánthatná Taehyungot, azt azonban nem tudhatta, hogy a fiúnak micsoda terhet jelentett a szótlanság.

A kedd reggele ugyanúgy indult, akár az azelőtti, felkelt, az öccsébe rimánkodta a banános müzlit - amit egyébként ki nem állhatott, de a többi már elfogyott - és egy gyorsan megejtett fogmosási rituálé után megindultak Seulgiért.

A családi házhoz érve azonban nem csak az aprócska kislány várt rájuk, hanem mellette a bátyja is, aki rendíthetetlen, vékony szálfalént magasodott fölé.

Amint tudatosult Jungkookban Taehyung jelenléte, lépteinek lendülete egy pillanatra elveszett és teljes létbizonytalanságban haladt tovább, jóval lassabb és tétovább tempóban. A fagyos szellő elsüvített a füle mellett, elnyomva öccsének türelmetlenül csattanó, gyermeki hangját.

Jungkook erőt vett magán, üres gyomra görcsösen reszketett meleg kabátjának ölelésében. Kiszáradt a szája, a nyelés nehézkes és embert próbáló feladatnak bizonyult, Jungkook mégis neki feszült, egy fajta nyugalmi állapot elérésének reményében. A vágyott békesség nem jött, ahogy enyhe szorongása sem múlt el, így saját erejére támaszkodva gyorsított fel ismét.
Szemei égtek a hideg levegőtől, könnyes tekintete összekapcsolódott Taehyung sötét szembogarának fénytelen pillantásával. Kezei ökölbe szorultak zsebében és hiába érezte magát nevetségesnek, nem tudott túllendülni nehézségén. Jungkook nem tudta hogyan viszonyuljon a fiúhoz, mit mondjon, mit tegyen.

A tegnapi némaság ismét a vállukat nyomta, hiába kísérte útjukat a két gyermek csacsogása. Az elsősök egymás mellé szegődve előre kerültek, így Jungkook Taehyung mellé kényszerült, ami kényelmetlen, feszengő légkört eredményezett. A fiú mellett akart lenni minden pillanatban, azonban félelme nem csitult és gúzsba kötötte kezeit. Tehetetlenül vergődött érzelmeinek fogságában, miközben a megoldást Taehyungtól várta.

Az általános iskolához érve a két gyermek elszakadt tőlük és a fiatalok magukra maradtak.

Taehyung ösztönösen indult meg a pár utca sarokkal lejjebb elhelyezkedő gimnázium felé, s Jungkook pedig szó nélkül idomult hozzá.
Pár lépés után azonban nem bírta tovább, és cserepes ajkait szólásra nyitotta.

- Ne haragudj, amiért tegnap úgy rád törtem. Biztos...biztos kellemetlen volt számodra. - Zavartan megköszörülte a torkát, habozva pislantott Taehyungra, majd maga elé meredve hallgatott el. Nehéz, gondterhelt sóhajt engedett útjára, bakancsának sarkát feszülten fúrta a fagyos hóbuckákba minden lépéskor.

Meglepetten kapta fel a fejét, amikor a mellette sétáló fiú halkan felkuncogott. Mély orgánuma finoman rezgett hallójárataiban édes, lágy dallamként tekergőzve végig. Színtelen ajkain széles kunkor jelent meg, mely felfelé ívelt ugyan, de csekély jókedvről árulkodott.

- Meglepődtem az biztos...

Habár reflektált, nem próbált meg mentegetőzni, hogy valamilyen formában könnyítsen a fiatalabb lelkiismeretén, és ezen a pontos a társalgás kínosan megfeneklett.

Jungkook idegesen rágcsálta ajkait, fogai közé csippentve újabb és újabb bőrréteget húzott le kellemetlenül száraz ajkairól. Nem tudta, hogyan tegye jóvá a múltbéli hibáját, hogyan könnyítse meg a helyzetet a másik számára, és ez zavarta.

Taehyung léptei lelassultak, majd egyszer csak megtorpant és Jungkook felé fordult. A fiú kizökkent a gondolataiból, megilletődve meredt a sötét íriszekbe. A fiú figyelme teljes mértékben ráirányult, tekintete lyukat égetett a szemhéjába, arcát pedig mélyvörös pír öntötte el. Idegesen görcsbe rándult a gyomra. Hollófekete, homlokába fésült haja a szemébe lógott, hófehér bőrével pedig a világ legártatlanabb kisfiújának tűnt.

- Tegnap valósággal berúgtad a szobám ajtaját.

Jungkook döbbenten pislantott az idősebbre. Nem igen tudott hozzászólni a kijelentéshez.

- A-aha.... izé...én-

Taehyung megrázta a fejét, tekintetében megcsillant valami megfoghatatlan jókedély és szórakozottság.

- Nem azért mondtam, mert kártérítést követelek. Csak...tudod, régen a barátaim is habozás nélkül rontottak rám, és mielőtt megszólaltál, egy pillanatra annyira...átlagosnak éreztem magam.

Jungkook becsukta a száját, tekintete élesen kutakodva járta be a fiú minden vonását. Taehyung nosztalgikus mosollyal meredt maga elé, szemhéját elrévedezve eresztette lejjebb. Nyugodtnak tűnt, de semmiképp sem üresnek.

- Ezért az élményért pedig hálás vagyok. Jó, ami utána történt, azért nem, de már hiányzott ez az érzés. - Taehyung tagadhatatlanul megnyílt egyik óvatlan pillanatról a másikra, még mielőtt észbe kaphatott volna.

Jungkook melegen elmosolyodott.

- Máskor is szívesen rád rontok, ha ezt szeretnéd. - Taehyung, ismeretségük óta először, igazán szélesen és őszintén elmosolyodott.
Volt valami igazán rendkívülien élő, abban a lelkes mosolyban, mely élesen vájt Jungkook mellkasába.

A fiú vidám, vagy legalábbis jókedvű ábrázata szokatlan volt, és állapotát tekintve meglehetősen indokolatlan is Jungkook számára. Nem mintha egy haldokló ember ne lehetett volna boldog, egyszerűen éles ellentétet képzett a szemében a két állapot, mintha kizárták volna egymást.

Akár az emberi lét két véglete.

Taehyung maga is ebben a tudatban volt sokáig, éppen ezért volt kellemes meglepetés, amikor Jungkook váratlan felbukkanása ilyen pozitív érzelmeket pengetett meg benne. Akkor értette meg igazán, hogy erre van szüksége ahhoz, hogy a számára megadatott rövid időn belül ne őrüljön meg a magánytól és a rá nehezedő, kínzó gondolataitól.

Jungkook arcára pillantott, a széles mosolyára, a kis félholdacskákká zsugorodott, csillogó szemeire és a fagy által piros pozsgásra csípett arcbőrére. 

Minden egyes részlet hibátlan alkotó eleme volt a maga módján különös fiúnak, aki elütött egy kissé az átlagtól, de éppen ettől volt olyan kivételes és szerethető. 

Egyszeriben elképzelhetetlen melegség járta át a mellkasát, kellemes, bizsergető módon melegítve fel didergő testét.

Szerda reggel Jungkook nem tudta mit várjon Taehyungtól, vagy a társaságától. Vajon hozzászól? Utal majd a gyengeségére? Hogy a karjaiban sírt, akár egy kisfiú?

Az utóbbi pár napon szinte csak Taehyungra gondolt, folyton elkalandozó elméje miatt sokkal tovább tartott, mire mindent megtanult, ráadásul az érettségire is készülnie kellett.

Aznap reggel különösen fáradt volt, a késői éjszakázások utolérték és szervezete lassan kezdett kimerülni.

Könnyedén elbambult az órák alatt is, elrévedezve meredt maga elé, s erőfeszítés nélkül zárta ki elméjéből a külvilág fülsértő neszeit, köztük Yoongi hangját is.

Halkan és észrevétlenül nyílt ki a kellemes, melegséget sugárzó, sárga faajtó. Alig keletkezett egy kis rés, apró gyermek lendült át a küszöbön, nehezen csüngő hátitáskával keskeny vállain. Szokatlanul nagy sál fonta körbe kipirult arcocskáját, csaknem teljesen kitakarva széles mosolyát. Szemeinek csillogása azonban ugyanazt az elbűvölő látványt nyújtotta, mintha pufók arcának egész, vidámságot tükröző mimikáját láthatta volna. Jungkook mosolyogva tárta ki a karját egy üdvözlő ölelésre, mire a kislány lelkesen szaladni kezdett felé. 

Halvány, pasztel rózsaszín kabátja csak nem leért terdéig, így jelentősen korlátozva a mozgás terét, ám akkor nem volt ideje erre gondolni. Csilingelően kacagott fel, mikor erőteljesen simult a fiú sziklaszilárd testéhez, megmagyarázhatatlan lelkesedéssel.

Ügyetlenül ölelte derekát, vékony karjai körbe sem érték a sok zavaró anyag miatt. Jungkook hitetlenül kuncogott fel, mivel Seulgi lendülete apró kilengést eredményezett megbillenthetetlen egyensúlyában. Hűvös, kissé pirosas ujjbegyeivel futólag a babakék sapkára simított, mely alól erősszálú, éjfekete tincsek tűntek elő, meglehetősen kusza sorrendben.

- Taehyung nem jön? - Minden erőlködése ellenére hangja furcsa volt és kissé merev, hiába igyekezett könnyed maradni.

A kislány érdeklődően pislantott fel rá, keskeny ajkain inkább csak megszokásból, de kedves mosoly ült, sötét szembogarai pedig két, nagy ékkőként ragyogtak porcelán hatású, finom metszésű arcbőre mellett. Tökéletes arcszerkezete, kifejező tekintete és dús hajkoronája mind magasan az átlag fölé emelte őt, édesanyjának visszafogott, harmónikus bája gazdagon és pazar pompával tündökölt rajta. Ám színes, vidám öltözékével még csak csiszolatlan gyémánt volt. Természetességet kölcsönzött megjelenésének az eklektikus, kissé talán zavaros stílusa.

Jungkook egy pillanatra Taehyung személyiségjegyeinek egészen különös lenyomatát vélte felfedezni az apró gyermek tiszta vonásain, mely pillanatnyi megdöbbenésre késztette.

- Nem - Jungkook észrevétlenül nyelt egyet, mielőtt elmosolyodott volna.

- Woonie sem jön, mert beteg. Akkor kettesben leszünk - Gondoskodó mozdulattal igazgatta meg a sapkát a kislány fején, hogy biztosan ne zavarja a látásban, majd ráérősen elindultak az általános iskola felé.

A tanítás végén Jungkook ugyanúgy megvárta Seulgit, hogy hazakísérje a kislányt. Seulgi igazán megörült, mikor Jungkook elfogadta a meghívását egy szerény mosollyal ajkain, mintha nem arra várt volna egész délután.

A házba belépve meleg csend fogadta őket, csaknem teljes magánnyal kecsegtetve.
Míg Jungkook kissé megtorpant az előszobában, bizonytalanul ácsorogva az ajtó mellett, addig Seulgi tudatosan indult meg a nappali felé. Izgatottan szaladt, alacsony termete hamar eltűnt Jungkook kíváncsi tekintete elől.

Hangos, élénk kiáltás ütötte meg a fülét, melyet halk, mély mormogás követett. Seulgi magas hangszíne, akár a hegedű kissé éles, kristálytisztán csendülő hangja, úgy hatolt a csendbe. A válasz panaszos és visszafogott volt, Jungkook pedig önkéntelenül húzódott közelebb a nappali ajtajához.

- ...De itt van Jungkook is - Seulgi lassacskán szárnyaszegetté vált, utolsó reményként hivatkozva a vendégre, ám Taehyung szemében ez sem volt elég.

- Nagyon fáradt vagyok Seulgi! Csak egyszer... Nem tudnál békén hagyni? Játszál Jungkookkal, ha már egyszer áthívtad. - Jungkook váratlanul borzasztóan megijedt a a furcsa, rekedtes hangszíntől, mely bizonytalanul szivárgott ki a szobából. 

Mellkasába keserű érzés mart, a félelem fémes szorítása kíméletlenül kapta kezei közé gyomrát, kénye - kedve szerint csavargatva azt. Jungkook először döbbent rá igazán, hogy Taehyung beteg. Elméletben ezt már egyszer letisztázta magában, hogy gyógyíthatatlan beteg és meg fog halni, de ennyire nyilvánvalóan még nem szembesült vele. 

Arcon vágta a kérlelhetetlen valóság, olyan erővel, hogy Jungkook szinte bele szédült.

Hátát hangtalanul a falnak vetette, miközben hallgatta az újonnan beálló csendet a testvérpár között. 

Mielőtt azonban igazán belelovalta volna magát a nem is olyan távoli jövőbe és annak riasztó eseményeibe, eszébe jutott legutóbbi beszélgetése Taehyunggal.

Egyértelmű volt, hogy mi a fiú legnagyobb vágya; átlagosnak lenni. Ez pedig természetes viszonyrendszeren alapult. Taehyung normális akart lenni, hogy ne kezeljék máshogy.
Hiányoztak neki a hétköznapi civakodások, édesanyjának kedélyes kacagása, feltétel nélküli közelsége, a zajos, családi étkezések.

Hiányolta az otthon melegét, és mindennél jobban gyűlölte a helyébe lépett, kitölthetetlen csendet.

Habár Jungkook ezt nem tudta pótolni, betölteni ezt a tátongó űrt, egy másik hiányzó darabkát azonban megadhatott neki. Egy barátot. Kétségtelenül nehéz és érzelmileg megterhelő volt a felölteni kívánt gondtalan és laza barát szerepe, de tudta, hogy mi minden múlik rajta. Taehyung boldogsága. Már csak a fiú mosolyának gondolata könnyített vérző szívének terhén.

Végül csalódottan, talán mégis kissé megkönnyebbülten indult haza, miután Taehyung hajthatatlanul elutasította minden emberi lény társaságát.

Jungkook erőt vett magán, lágy, érzékeny szívét megkeményítette és elhatározta; egy nap nyugalmat ad még Taehyungnak, mielőtt teljesíti az utolsó kívánságát.

Fogyatkozó percek

Keservesen vánszorgó csönd, hallgatag halál, mely Taehyung sorsa volt. Üreges, mégis áthatolhatatlan némaság, melynek jelenléte kín, hiánya pedig elviselhetetlen volt. Tökéletesen harmónikusan vibrált az élettelen hangtalanság Taehyung szívének egyenetlen lüktetésével egyetemben. Karcolt és hasogatott, csaknem fájdalmas volt.

A csend dacos és ellenséges hangtalansága váratlanul, egyik pillanatról a másikra telt meg gyengédséggel. Mint a hófehér cseresznyevirág szűzies szirmainak finom pergése, úgy hullt alá a lágy ártatlanság kecsesen és kissé talán búsan a vad, mégis nesztelen, semmit mondó pillanatba. Az elárvultság érzete csupán az ő szívét marcangolta, Jungkook ebből mit sem vett észre.

Szívszorítóan hatolt kábult elméjébe. Még a halálos ágyán is önzetlen együttérzés ostromolta leépült szervezetét, s bárhogy fájt, Taehyung képtelen volt hátat fordítani az érzésnek, figyelmen kívül hagyni a vészjelzést. Talán az utolsó pillanat, mikor még tehet valamit.

Jungkookra pillantva az érzelmek eluralkodtak rajta. Azt hinné az ember, hogy a gyógyszerektől kellőképpen eltompult, de nem. Taehyung sovány, hosszúkás ujjai erőtlenül szorították meg Jungkook erős, meleg kézfejét. 

Akár az energiától duzzadó élet a halál elhaló, vérszegényes, ugyanakkor lerázhatatlan ölelésében. Hiszen ez a természet rendje, a halál győzelme a halandó és törékeny élet felett, mely az örökkévalóság körforgásában egy szempillantás csupán. Taehyung minden pillanatában ott legyeskedett a vég, a halál, melynek leheletének rothadó, kesernyés aromája fullasztóan ereszkedett csontos nyakára. 

Taehyung megborzongott.

A teret megtöltő csend kitágult, elmélyült és súlyossá vált, csaknem fojtogatóan nehézzé.

Forró könnyektől fátyolos tekintete gyengéden és érzelmesen vetült Jungkook görnyedt alakjára. 

A fiatal fiú a fáradtságtól kissé kába volt, szemei alatt vékony bőre sötétlett a kialvatlanságtól, mivel napok óta nem mozdult Taehyung kórházi ágya mellől.

Üveges íriszei tompán mérték fel Taehyung állapotát, s mikor arcára pillantott, szemeivel szaporán pislantott párat, hogy felébredjen az ingerszegény környezet okozta révületből. Vörös, jól ismert ajkain finom, féloldalas mosoly jelent meg. Taehyung szomorkásan, elszoruló szívvel viszonozta kedvesének mosolyát. Imádta a fiatal fiú ajkainak vidám görbületét, ám tisztán látta, hogy mennyire erőltetett.

Perceinek végeláthatatlan sora fogyatkozni látszott, s Taehyung minden szívdobbanáskor attól tartott, hogy az lesz az utolsó.

Feneketlen mélység ásított az érzelmi kavalkád peremén, s egy óvatlan mozdulat hiányzott csak, hogy a halál szilánkokkal tűzdelt, éhes gyomrába zuhanjon. És ez megijesztette.

Taehyung nehezen kapott levegőt, ajkai mégis szóra nyíltak. Tüdeje sípolva tágult ki és fogadta magába az oxigént. Mellkasába éles fájdalom nyilalt, bordáinak gyűrűje lüktetett és a sovány fiú alig bírta elviselni hang nélkül. Könnyes szemei csillogtak a lámpa sápatag fényében.

- Jungkook... - A barna hajú fiú nem tudott tovább beszélni, hangszalagjai némán rezdültek csontos nyakának rejtekében. Ismét felszínesen kapott levegőért, beteg légzőszerve nehézkesen tágult ki. Minden egyes szó felért egy kínzással, de Taehyung képtelen volt még egy feszült és bizonytalan percet elviselni.
Nem nyugodott, míg bizonyosságot nem nyert, míg el nem mondott mindent.

Jungkook érzékelte zaklatott állapotát, meleg keze finoman megszorította hideg ujjait, mintha a számára oly elérhetetlennek bizonyuló nyugalmi állapotot akarta volna biztosítani kedvesének. Taehyung néma könyörgéssel tekintett az értetlen szempárba, keskeny, színehagyott ajkai erőtlenül szakadtak el egymástól.

- Ígérd... - Taehyung annyira el akarta mondani, ám hiába erőltette magát, nem maradt több ideje. Szíve közel olyan elviselhetetlenül sajgott kedveséért, mint tüdeje, miközben tehetetlen düh marta belülről amiért képtelen többet kinyögni. Pedig égető szükségét érezte annak, hogy egy utolsó ígéretet kicsikarjon a megtört fiúból, mellyel a földi léthez láncolhatná őt. 

Tudta, hogy az ő halála adja majd meg a végső löketet egy borzongatóan pontosan, előre eltervezett, önkezű halálhoz. Taehyung a gondolatát sem tudta elviselni, hogy párja - kit hosszú ideig óvni, vagy legalábbis marasztalni tudott a számára oly kínkeservesnek tűnő életben - eldobjon magától mindent egy végtelenül magányos, kései órában az éjszaka simogató leple alatt. 

Az akaratlanul elképzelt jelenet megrémítette, legyengült szervezete nehézkesen facsart ki magából égető könnyeket, melyek csendesen gördültek végig hűvös arcán.

Taehyung egyre zaklatottabbá vált, Jungkook pedig kétségbeesett.

Pánik öntötte el a testét, zokogva figyelte a szenvedő, angyali teremtést. Fájt, elviselhetetlenül fájt a pillanat, mégsem mozdult egy tapodtat sem. Most nem gondolhatott magára, egyszer az életben próbált nem önző lenni.

Jungkook ismerős illata kísértette tompa érzékszerveit a csokoládé édeskés aromájával fűszerezve. Egy szívdobbanással később meleg, végtelenül lágy ajkak simultak kissé nyirkos homlokára, arcán pedig bizsergető ujjak cirógatása lepte meg. A világtalan sötét okozta riadalom lassan elült benne, Jungkook testhője, örökké ízlelni vágyott ajkainak puha érintése nyugalmat, elemésztő gyengédséget és szeretetet hintettek kiüresedő elméjébe és megtöltötték fájdalmasan dörömbölő szívét. Jungkook kézzel fogható jelenléte okozta megnyugvás és bódító illata állandó, mozdulatlan álomba ringatták.

Taehyung lélegzete elakadt, fakó, furcsán érzéstelen ajkain futó mosoly jelent meg.
Jungkook forró érzelmei elöntötték hideg, didergő testét, a magány és a fájdalom messze került tőle párja biztonságot nyújtó karjai között.

Az ismerős érzelmek lassan hagyták magára, ám Taehyung nem bánta. Szokatlan érzés volt a teljes nyugalom és furcsán kongó üresség, mely szerelme érintéseinek helyét vették át. Fokozatosan pilledt el, tüdeje többé nem engedelmeskedett és nem telt meg levegővel. Taehyung nem érezte, ahogy mozdulatlan teste fuldokolni kezd.

Észre sem vette, mikor eltompult tudata végtelen, álomtalan álomba süppedt.

Utolsó szívdobbanása után dermesztő mozdulatlanság állt be. Jungkook zokogva hajolt továbbra is kedvese fölé, képtelen volt elengedni.

Magára maradt.

A fiú életében először igazán egyedül volt.

Habkönnyű

Első

" Nem érdekel, hogy nem vagy vékony és izmos. Inkább legyél túlsúlyos, mintsem éheztesd és kínozd magad értem, vagy másokért. Mert számomra így vagy a leggyönyörűbb; egészségesen. "

Hangos csattanással vágódott ki a viszonylag tágas tanterem ajtaja, mely a diákoktól zengő folyosóról nyílt.

Apró morzsákban lepattogzott róla a fehér festék és előtűnt alóla a meztelen, nyers faanyag.

Taehyung, az átlagnál kissé testebb alakja állt a nyitott ajtóban, és komor arccal lépett a terembe. A legtöbb diáknak fel sem tűnt az érkezése, még gyorsan kihasználták a szünetből megmaradt pár percet arra, hogy társaságokba verődve szórakozzanak.

Taehyung magányosan sétált a padjához, miközben halványan elfintorodott, ahogy fülét sértette saját döngő lépteinek soha véget nem érő sorozata, melyekbe képzelete szerint a terem padlója is beleremegett. Az ablak mellett húzódó padsor harmadik asztalához sétált ahol padtársa szótlan mosollyal várt rá.

A fiú kedvtelensége újabban gyakori volt, s ahogy szórakoztató humora megkopott, úgy örökös mosolya is köddé vált. Ugyan jobb napjain beszédessé vált, de egyre kevesebbszer fordult elő, hogy csillogó szemekkel és széles vigyorral tekintett volna Jungkookra.

Mint a hét többi napján, úgy azon a reggelen is kedvetlenül huppant a székre, még arra sem véve a fáradságot, hogy azon aggódjon, összeroppan a nagy súlya alatt az ülő alkalmatosság.

Jungkook csendesen közelebb fészkelődött hozzá, egyik kezét óvatosan a fiú combjára simította. Taehyung megrezzent, majd gyilkos tekintettel sandított a tejfehér kézfejre. A karcsú ujjak csúfondárosan táncoltak előtte, ahogy megcirógatták a farmer anyagán keresztül, mintha azon gyúnyolódnának, hogy az ő kezei sosem lesznek olyan finomak és vékonyak. Taehyung legszívesebben sírva fakadt volna. A mellette ülő fiú felé fordult, sötét, bosszúéhes tekintettel. Jungkook nagyot nyelt, majd elhúzta a kezét.

- Minden oké? - Taehyung megforgatta a szemét.

- Ja, minden csodás. - Habár a két fiú között 

kezdetleges és gyönge koránál fogva bizonytalan kapcsolat feszült, az idősebb fiú nehezen nyílt meg. Jungkook nem firtatta a dolgokat, úgy döntött, majd ő beszél helyette is. 

Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor az segít a legtöbbet ha teret hagy a másik számára és nem faggatja. De úgy tűnt az idő nem segít rajta, a kevéske együtt működés eltűnt Taehyung részéről és örök hallagatásba burkolózott. Jungkook nem értette mi történik, hiába igyekezett közelebb kerülni hozzá, hasztalan volt minden erőfeszítése. És úgy tűnt, ez egyre rosszabb lesz.

A matek óra elkezdődött és görcsös csend ereszkedett a diákokra. Kényszeres figyelemmel meredtek a táblára, ahová egyenletek és egyenletrendszerek zavaros összefüggései kerültek fel kibogozhatatlan sorrendben.

Taehyung gondolkodás nélkül másolta le a képleteket, a legkisebb erőfeszítést sem téve azok megértésére. Nem igen figyelt az időshölgy rekedtes hangjának mondanivalójára, csak kellemes zsibbadtsággal ült, üveges szemekkel bambulva a katedra felé.

Jungkook aggodalmasan sandított a fiú kissé pufók arcára, melynek aranyos, pirosas árnyalata elhalványult és alig színezte meg a fakó bőrfelületet. Jungkook nem bírta meg állni, hogy ne hajoljon közelebb a fiúhoz.

- Ma lesz faktod? - Taehyung nem pillantott rá, csak alig észrevehetően megcsóválta a fejét.

- Akkor hazakísérlek. - Taehyung továbbra is pislogás nélkül nézett a tanár felé, de keskeny ajkainak szegletében letörölhetetlen, örömteli görbület bújt meg.
Jungkooknak aprócska reményt nyújtott a félmosoly.

A tanórák lassan teltek, főleg azok, melyeken az osztályt két csoportra bontva oktatták, így Jungkook Taehyung nélkül vészelte át az unalmas perceket.

Habár a fiú nem beszélt órán - ahogy szünetekbe se nagyon - de legalább mellette volt és puszta jelenlétével elszalaszthatatlan látványosságot tárt a szórakozott fiú elé. Jungkook szerette nézni a fiút, nem zavarta a súlyfelesleg, elvégre úgy is elbűvölőnek és helyesnek találta.

Taehyungot sok sérelem érte, amiért nem volt vézna és kisportolt, és ez nyomot hagyott rajta. Borzasztóan bizalmatlanná vált az emberekkel szemben, és Jungkooknak hónapokban telt, mire szóra bírta. De ő soha, egy pillanatig sem érezte tehernek a makacsságát, vagy az elutasítását.

Jungkook legjobb barátja, Jimin sokszor megmosolyogta a fekete hajú buzgóságát, a törhetetlen lelkesedését, mégsem tudta teljesen élvezni a helyzetet. Szurkolni akart a két fiúnak, főleg azért, mert tudta, hogy Jungkooknak mennyit jelent a barna hajú padtársa. De nem tudta teljes szívből támogatni Jungkook törekvéseit, mert a szíve legmélyén egy sötét érzés bújt meg, ott, ahol nem tudott parancsolni önző vágyainak, mivel egy olyan megfoghatatlan ösztön részei voltak, ami legalább olyan fontosnak és erélyesnek bizonyult, akár az egyén létfenntartásáért felelős reflexek.
Ez a kérlelhetetlen és zabolázhatatlan vágy savként marta és mérgezte jóindulatú szándékait.

Ő akart lenni a fiú, akiért Jungkook ennyit küzd, akit ennyire odaadóan szeret és akiért ilyen forrón aggódik.
Jimin ajkai fájtak a merev mosolytól, amivel percek óta hallgatta Jungkook áradozását, aminek tárgya természetesen a kövér Taehyung volt. Jimin nem tehetett róla, de néha igazán jól esett magában átkozni a fiút, aki még kérette is magát, mikor egy olyan félisten érdeklődött utána, mint Jungkook.

Ábrándosan mosolygott, titokzatosan és kissé szégyenlősen sutyorogva az idősebbnek semmiségeket szerelmének apróbb hóbortjairól, melyeket aranyosnak talált. Jimin mit meg nem adott volna azért, ha róla áradozik ennyit.

De elég volt barátjára pillantania, hogy minden aprócska viszonzást remélő képzelgését elveszítse hiszen Jungkook elképzelhetetlenül és sajnos menthetetlenül belehabarodott a szótlan fiúba.
Jungkook rövid percekre hallgatott csak el, mert mindig eszébe jutott valami, ami azonnali megosztásra szorult.

Mikor kicsöngettek Jimin reménykedve pislantott barátjára, aki kapkodva dobálta be tankönyveit hátizsákjába.

- Ma beülünk valahova? Pont egyszerre végzünk Hoseok hyunggal. Akár játékterembe is mehetnénk, vagy simán....

- Bocs, majd máskor. - Jungkook egyszerűen félbeszakította és ott is hagyta. Nem igen tudta sajnálni a barátját, mivel folyton Taehyungra gondolt és arra, hogy hogyan kéne megtörnie a falat, mellyel kíméletlenül utasította ki a szívéből.

Nem tudta visszafogni magát, tavasz volt, a csilingelő madárcsicsergés pedig tökéletes lendületet adtak a szerelmes fiúnak. Szaladt, ahogy a lába bírta, hogy minél hamarabb találkozhasson párjával, plusz az egész napos ücsörgés után jól esett átmozgatni a végtagjait és erőt kifejteni elgémberedett lábaival. Az iskola kapu előtti udvar tele volt a diákokkal, akik nevetgélve élvezték a friss meleget adó napsütést. A vakító fényár cirógatta Jungkook fedetlen karjait, a levegő pedig éppen elég hűvös volt ahhoz, hogy ne melegedjen ki teljesen. Hátizsákja súlyosan csapódott a hátának minden földetéréskor, de a fiú észre sem vette a kényelmetlen érzést. 

Szemeivel cikázva kereste Taehyungot a tömegben, majd nem sokkal később észre is vette az út túloldalán, ahogy egymaga sétál haza. Volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megvárni, így áldotta magát, amiért futólépésben hagyta el az épületet és nem vánszorgott Jiminnel az oldalán.

Sebesen neki iramodott miután meggyőződött arról, hogy zöld a lámpa és széles mosollyal vágtatott arra, amerre húzta a szíve. Talpa hangosan ért a betonhoz, de Taehyung nem fordult meg a zajra. Lehajtott fejjel sétált tovább, keresztül vágva a parkon. 

A virágágyásokban egy - két bimbó már kecsesen hajlongott a frissítő szellőben, ám az ébredező természet üdítő és színpompás látványa nem hatotta meg Taehyungot. Örökké csak a saját nyomorán rágódott, még azt is elfelejtette, hogy Jungkook hazakíséri. Ezért, amikor a fiú elétoppant hevesen kapkodva a levegőt, nem sok kellett ahhoz, hogy felkiáltson. A mellkasához kapva lassan realizálta, hogy csak párja ijesztgeti és nem valami kétes állapotú bűnöző. 

Zakatoló szíve azonban nem nyugodott, ugyanúgy püfölte bordáit, mintha elrablójával nézne farkas szemet.

- Tudod, hogy mennyit szaladtam utánad h-hyung? - Alig tudott kinyögni egy mondatot, miközben csak úgy kapkodta a hűsítő levegőt. Taehyung nehezen fojtott el egy mosolyt, ami érthetetlen módon ajkaira kívánkozott.

Csak a szépek mosolyognak.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy ma találkozunk. - Hanyagul vállat vont, mint akinek nem számít, de a belülről emésztő bűntudattal nem tudott mit kezdeni. 

Csak bámulta az előtte görnyedő fiút, aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódott hozzá, és ahelyett, hogy ezt szégyellte volna, még meg is vallotta.

Ő pedig nyilván próbálta eleinte visszautasítani, de nem tudta sokáig rejtegetni azt, hogy mennyire imponál neki. Hiszen Jungkook borzasztóan romantikus lélek volt, minden reggel hajthatatlanul ott várt a házuk előtt és elkísérte az iskolába, majd tanítás után a haza vezető úton is vele tartott. Taehyung körülbelül egy hét után beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy erről leszokik. Jungkook pedig majd kibújt a bőréből örömében, s gondolkodás nélkül megölelte a fiút. Taehyung zavartan tűrte az érintést, s habár jól esett neki a másik közelsége, kényelmetlenül érezte magát. Hiszen egy olyan helyes sráchoz, mint Jungkook, nem egy olyan trampli, kövér fiú illett mint Taehyung, és ezt nagyon is jól tudta.

Azon az illatos, tavaszi délutánon ismét kettesben sétáltak hazafelé, szokatlan csöndben. A fiatalabb élvezte a simogató szellőt, mely nyakába borult és elhalmozta a környező fák és virágok édes és természetes illatával, melyet hónapok óta először ízlelhetett ismét.

A parkból kiérve egy kisebb tér felé sétáltak, melynek végében a sok családi ház közül az egyikben élt Taehyung a szüleivel. Jungkook sosem jutott még beljebb a bejárati ajtónál, hiába szerette volna, sosem kapott rá lehetőséget.

A kis kerti kapunál megtorpantak, mintha párokhoz méltó búcsút akarnának venni egymástól, pedig Taehyung egy béna intést követően indult volna befele. Jungkook óvatosan kapott a fiú karja után és lassan visszahúzta maga elé. Taehyung elpirult, mégis morcos pillantással figyelte.

- Van kedved este futni? - A programnak nem volt kifejezetten randi szaga, Taehyung mégis kétszer átgondolta a lehetőségeit. Jungkook reménykedő mosollyal tekintett rá, szemei ugyanolyan zavarbaejtően csillogtak, mint mindig, ha párjára nézett. Taehyung végül egy bólintással beleegyezett. Jungkook elmosolyodott, szemei köré imádnivaló árkot véstek nevető ráncai.

- Nagyszerű! Hatra érted jövök. - Ugyan meg akarta ölelni a fiút, vagy bárhogy hozzáérni, de Taehyung csak szobor merev arccal pislogott rá.

" Milyen gyönyörű! " sóhajtott fel magában, miközben nehéz szívvel eltávolodott tőle és saját otthona felé vette az irányt.

Fogalma sem volt arról, hogy az esti futás mi mindent szabadít el a másikban.