"Nem tudok egy olyan világban élni, ahol nem vagy az enyém"
- Jeon Jeongguk – sóhajtotta gyönyör telin megfáradt hangján. Keserves, magányos évek múltán először vette ajkaira a gazdátlanná vált nevet. Egy semmit mondó megkopott címke volt, mely elveszetten kóválygott a semmiben, létét pusztán az emberi emlékezet tartotta fönn. Nem tartozott senkihez és semmihez, ajkak nyomán suhanó árnyék volt, mely nem volt többé valós. Legalábbis számára nem.
Újabb sóhaj szakadt fel tüdejéből. Mélyen magába szívta az oxigén dús levegőt, hogy nyugalmat erőltessen reszketeg testére. Hűvös, nyirkos ujjbegyeivel szorosan tartotta a kis képecskét, melyen tulajdon sugárzó mosolya mellett akkori párja is hasonló boldogsággal vigyorgott a kamerába, melyet már rég nem látott.
Egyedül kuporgott a padlón, hátát az lábának döntve. Erőtlen holdsugár bukott be az ablakot takaró függöny fodros alján, álmatag, futó pillantást vetve a sovány, görnyedt alakra, mielőtt nyugovóra tért volna a tükörsimára lakkozott parketta puha felületén. Látszólag még őt sem érdekelte igazán a férfi, annak ellenére, hogy nem először látta már így.
A férfi ifjú kora gondtalanul telt, a fiatalokra jellemző szenvedéllyel vágott bele mindenbe , köztük a szerelembe is. Fenntartások és kétségek nélkül vetette magát annak az embernek a karjaiba, akinek soha nem lehetett elég jó.
Jeon Jeongguk. Tipikus egyetemi szerelem volt, ami egy alkoholtól mámoros éjszakán kezdődött. Jeongguk a romantikus tiniregények megtestesült főhőse volt, irodalmat hallgatott az egyetemen, verseket írt, tetoválása volt, és olyan csípős, szarkasztikus humora volt, melyet kissé bántónak találtak azok, akik nem értették a valódi tartalmát.
Miután csókolóztak a buliban, talán két három nap is eltelt, egyetlen szó nélkül. Nem futottak egymásba egyszer sem, és Taehyung nem is nagyon erőltette a dolgot. Egy nap azonban a kollégiumi szobájának ajtajára celluxszal felerősített papírfecni várta. Az volt az első vers, amit a fiú neki írt.
Tökéletes udvarlás volt, már ha létezik ilyen fogalom. Taehyung nem is kívánhatott volna a fiúnál kellemesebb társaságot. Jeongguk előzékeny volt és udvarias, azonban nem kezelte nőként, és ő sem alacsonyodott odáig, hogy behódoljon a másiknak. Vékony határ választotta el a jóleső kedvességet, ugyanakkor határozott, egyenes modort a tolakodó és bunkó hangnemtől. És Jeongguk egy kötéltáncos egyensúlyérzékével és eleganciájával jutott át a köztük tátongó szakadékon egyenesen Taehyung szívéhez.
Taehyung úgy érezte soha nem fog tudni betelni a fiúval. Kissé sovány, szálkás alkata, alapvetően hallgatag természete és gesztenyebarna szemeibe hulló hollófekete tincsei olyan titokzatos aurát teremtettek körülötte, amely szinte hívogatta az embert. S Taehyung képtelen volt ellenállni. Úgy rajongta körbe a fiút, mint egy kölyökkiskutya, aki a gazdájának a figyelmére áhítozik. Egyszerűen itta magába a másik szavait, halk doromboló hangleejtését, intelligens humorát, finom, inas alkatát, mely ruhák nélkül éppen olyan fenséges volt, mint azt mindig is képzelte. Elmerült Jeongguk szerelmében, betakarózott a meleg érzelmekkel és elringatta magát a boldogság végtelenbe nyúló tengerén.
Nyugodt estéket töltöttek kettesben, néha éjszaka a sötét, kihalt utcákon sétáltak, a szél fagyosan lihegett a nyomukban, ám mindez nem számított, ahogy az sem, hogy időnként inkább a félelemtől reszketett, mintsem a hidegtől. Csak a pillanat létezett számára, ahogy dermedt ujjait Jeongguk zsebébe mélyesztette s ujjaikat összekulcsolták, tekintetével pedig követte a sovány ujjak között a sötétben derengő parázsló cigit, amit néha az arcához emelt, s a szűrő végét megmerítette a fenséges ajkak csókjában, majd a füst bársonyos bodrokban hömpölygött ki azok rejtekéből. Ilyen apróságokat tett leírhatatlanul különlegessé és értékessé a fiú puszta jelenléte.
Bármennyi időt töltöttek együtt, soha nem volt elég. És úgy tűnt, hogy Jeongguknak is tetszik ez a rajongás, a fiú közelében megeredt a nyelve, s Taehyung úgy érezte, hogy a fiú olyan világba invitálja, amely a legbensőbb és legbizalmasabb titkait rejtette, s ahol azelőtt soha senki nem járt. Egyetlen pillantása az egekig repítette, a közelsége, érintése pedig egyenesen a Mennybe. Egészen megrészegült az érzéstől.
Ilyen volt hát Jeon Jeongguk által szeretve lenni.
