Magány 5.

Hideg, sötét csütörtöki reggel volt. A Nap a hamu szürke felhők szikár gyűrűjében rostokolt, tétova fénysugarai erőtlenül feszültek börtönfalainak; mindhiába.

Aranysárga sugarai helyett fénytelen köd ereszkedett alá, hogy aztán tükörként verje vissza a kiszökő napfényt. A Föld lakói aznapra élettelen sötétségre és nyomott hangulatra voltak ítélve.

Színtelen, már-már fakó félhomály derengett be Jungkook leengedett redőnyének aprócska rácsai között, hosszanti csíkokat festve tejfehér arcbőrére. Jungkook nyugalmas, pihenéssel töltött óráinak száma a végét járta, előre beállított ébresztőórája csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elviselhetetlen csörömpöléssel felverje a kimerült fiút.

Alig két perccel később valóban megszólalt az apró ketyere, s Jungkook sima, feszes arcbőrén kellemetlen, nyűgös fintor keletkezett. Apró, fekete pillákkal övezett szemhéja lassan felnyílt, fejbúbját erőtlenül megemelte, hogy nehezen az órára fókuszálhasson. Erősszálú, éjfekete tincsei kakastarajként magasodtak a plafon felé, kissé duzzadt ajkait egymáshoz préselte, ahogy egy kezdetleges ásítást elnyomott. 

Álmatagon fordult hasra, kezeit a párna alá fúrva kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Nyúlánk teste megfeszült, izmai átmelegedtek és erőre kaptak, így jóval hajlékonyabb és pontosabb mozdulatokkal fordult vissza és nyomta fel magát ülő helyzetbe. Bő, fűzöld pólója a sok forgolódástól megcsavarodott törzsén, s a fiú párszor meghuzigálta a kinyúlt, vékony anyag alját, hogy ismét lazán lógjon alá keskeny vállairól. Takarója kupacba pöndörödve rejtette lábait az ágy végében, s a fiú csak kedvetlen, elnagyolt mozdulatokkal igyekezett lerugdosni magáról. Ám az anyag nem engedett, a takaró elcsúszott a huzatban, s kibogozhatatlan kötélként tekeredett rá. 

Jungkook egy percre megmerevedett, szemöldöke ráncba szaladt és értetlenül nézte fogságba esett végtagjait.

Végül egy halk káromkodás után odahajolt, hogy valahogy megoldja a kialakult helyzetet. A műszálas huzat a sok surlódástól kellemetlenül feltöltődött, s a fiú érezte, ahogy hajszálai arcához tapadnak. Megborzongott, ujjaival türelmetlenül tincsei közé túrt, melyek pattogó hangot hallatva ujjaihoz simultak. Jungkook kezdte elveszíteni a türelmét, s mikor nagy nehezen kiszabadította lábait, bosszúsan felpattant és a fürdőszobába ment. A szülei már dolgoztak, az öccse pedig még aludt, így pár percre csend és nyugalom vette körül. Magára zárta a fehér ajtót, s azonnal megnyitotta a csapot. Orra alatt szidni kezdte a takaróját, mely egyébként meleget és édes álmokat biztosított neki a didergő éjszakákon. A kezeiről lecsöpögő vizet a szálló hajára kezdte csorgatni, ám mivel hosszadalmas folyamat volt, egyszerűen bedugta a fejét a csap alá.

Csuromvizes haját kicsavarta, majd egy kicsit átdörgölte, de egyéb figyelmet nem szentelt neki. Erős immunrendszere volt, egy pillanatig se tartott attól, hogy esetleg beteg lesz.

Elhagyta a fehér csempével bevont helyiséget és gyorsan felöltözött. Egy fekete farmert és fehér pólót vett csak fel, igyekezvén minél több időt spórolni ruha válogatás helyett.

Fiatalabb testvérét kirázta az ágyból, türelmetlenül terelgette a konyha felé, hogy minél hamarabb megreggelizzen. Még szendvicset is készített neki, telepakolta zöldségekkel és sok sajttal, ugyanis Seung Woon nagyon szerette a sajtot.

Egy kicsivel hamarabb értek oda a szükségesnél, így Jungkook, hogy addig se fagyjanak halálra, a bejárati ajtóhoz lépve becsengetett.

Taehyung anyukája sápadtan nyitott ajtót, kifejező tekintete alatt arcbőre kissé megereszkedett a kimerültségtől. Jungkook akaratlanul is de aggódni kezdett, íriszeivel tüzetesen vizsgálta meg a vonásait, az asszony azonban épp olyan kifejezéstelen arccal meredt rá, melyet már megszokhatott Taehyungtól.

- Gyertek csak beljebb - intett a fiatalok felé egy gyérre sikeredett mosollyal ajkain, hiába volt tele jóindulattal. Fáradtnak tűnt, máskor alaposan fésült, csillogó haját egy kapkodva összeállított kontyba kötötte, csinos, fehér blúzán kávéfolt éktelenkedett, egyik fülcimpájából pedig hiányzott a fülbevaló. Jungkook szeretett volna szólni a hiányzó ékszerről, ám a házba érve végül meggondolta magát.

Seulgi egy lilás nadrágban szaladt le a lépcsőn, kinyúlt felsőjén pedig Micimackó méretes alakja díszelgett. A haja kócos volt, apró kezecskéiben pedig egy fésűt szorongatott.

- Anya, anya, megfésülsz? - Haneul türelmetlen, nehezen felfestett mosollyal fordult a kislány felé.

- Kicsikém, mondtam, hogy először öltözz fel teljesen és majd amikor reggelizel, akkor megcsinálom a hajad.

- De anya, én ebben a pólóban szeretnék menni.

- Seulgi, pizsamában nem megyünk az utcára, menj szépen és keressél magadnak egy másik felsőt.

Seulgi lebiggyesztette alsóajkát, Jungkookra egy oldalsó, durcás pillantást vetett, majd feltrappolt a lépcsőn. Az asszony egy udvarias mosoly után szintén elindult az emeletre, magára hagyva a testvérpárt az előszobában.

Seung Woon egy pillanatig se volt zavarban, habozás nélkül megindult a konyha felé. Jungkook tétován, de követte, mivel jelen pillanatban ő volt az egyetlen társasága, és semmiképp nem akart egyedül maradni az előszobában.

A kissé szűkös helyiségben lámpa égett, hiába a nagy ablak, mely vakon ásítozott a kinti hideg szürkeségbe.

Mintha minden színt kiloptak volna a környezetből, s azokat a konyhába gyűjtötték volna. A napsugarak melegét a falra festették, a fű fakó zöldjét egy-egy bögrén lehetett viszont látni, a fák barna árnyalata pedig a konyha bútorzaton díszelgett.

Az Ég finom kékje az ablaknál álló asztalka terítőjén lelt új otthonra, s a száraz, fagyos talaj megkopott barnája a Taehyung ujjai között szorongatott bögre belsejében rekedt.

A vékony fiú szótlanul meredt rájuk, már-már borzongatóan hideg arckifejezéssel. Szeme alatt lilás, vöröses táskák húzódtak, mintha a fiú évezredek óta nem aludt volna, minden egyes éjszakát a magány terhe alatt töltve el az ébren lét kínzó, kérlelhetetlen józanságával.

Jungkook szíve fájdalmasan dobbant meg, úgy érezte a tüdeje összeszűkül, és nehezen jut levegőhöz. Taehyungot még sosem látta olyan kimerültnek, és ez borzasztóan megijesztette.

Nem félt az elkövetkezendőktől, hanem egyenesen rettegett. 

Jungkook kissé zaklatottan kipislogta szemeiből az észrevétlenül felgyűlt, forró könnyeket.

Taehyung vállairól bő, fekete kardigán lógott alá, melytől sápadt kézfeje kétségbeejtően erősen elütött. Az ablaknak döntötte görnyedt hátát, elfehéredett ujjai pedig rezdületlenül tartották az agyagszínű, kissé elcsempült szélű bögrét.

- J-jó reggelt - Seung Woon nagyot nyelt, mielőtt az asztal túloldalára telepedett volna.

Az idősebb biccentett egyet, némán viszonozva a köszöntést. Tekintetét a bögre tartalmára szegezte, mielőtt ismét kortyolt volna belőle. Jungkook büntetlenül figyelte tovább a fiút, szemei csakúgy itták a látványát és minden apró rezdülését. Egy pillanatra inába szállt a bátorsága a tegnapi fogadalmát illetően, azonban nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta ez a gyengeség.

Minden pillanatban, minden másodpercben emlékeztette magát arra, hogy miért csinálja. 

Taehyungért. S talán egy kicsit magáért is. Nehezen látta be, de kedvelte a fiút, s önző módon egyre többet és többet akart látni a keskeny töredékből, mielőtt nem késő.
Ám Jungkook már régen elkésett, pusztán egy idegen betolakodó volt, aki az utolsó előtti pillanatban toppant be, épp elég korán ahhoz, hogy a halotti ágyát még láthassa. És Taehyungnak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ez az idegen fiúcska ott lábatlankodjon mellette az utolsó napjain, vagy ne adj Isten még a temetésén is. Bár az neki már édesmindegy volt.

Borzasztóan fáradt volt, nem akart senkit és semmit, csak csendet és nyugalmat. Már nem sírt azon, hogy mi vár rá, hogy cserbenhagyták.

Megbékélt.

És ez a környezete számára borzasztóan ijesztő volt. Az a végtelen nyugalom, ami belőle áradt, maga volt az elmúlás csendes előszele, melynek harmatillatos aromája észrevétlenül bódította el érzékeit.

- Tae, elkísérsz minket? - Seulgi a bátyja elé ugrott, s csillogó szemekkel várta válaszát. Taehyung cserepes, színehagyott ajkait megnyalta, csontos ujjaival békítően puha, pirospozsgás arcocskájára simított.

- Nem, kint már túl hideg van nekem - mondta halkan. Nagyot nyelt a mögötte álló, holló hajú fiú, annak ellenére, hogy az arcára nem ült ki semmilyen érzelem.
Kissé odébb sétált a nem túl tágas helyiségben, mivel nem szeretett volna a testvéri pillanatba rondítani.

Kínos mosollyal pislantott öccsére, valamiféle hasonló búcsú reményében, azonban a kisfiú pufi arcából fekete bogárszemei üresen pislogtak fel rá. Jungkook azért finoman megpaskolta a gyermek fejét.

Az emeletről halk, tompa léptekkel Haneul közeledett, egyik karján egy méretes, rózsaszin hátizsákkal. 

Jóval összeszedettebbnek tűnt, a blúzát lecserélte, megfésülködött és a fülében ékeskedő ékszer is meglelte párját. Kimerült vonásait enyhe sminkkel fedte el, s habár így kevésbé tűnt természetesnek, kétségtelenül csinos volt. 

Meleg tekintete először Jungkookra vándorolt, kellemes, lágy vonásain sejtelmes mosoly jelent meg.

- Biztos hogy itthon szeretnél maradni?- kérdezte, miközben kedvesen Jungkook karjára simított. A fiú csak bólintott. Haeul rendületlenül mosolygott, mint aki ezt a választ várta.

- Makacs fiú, egy kis türelem kell hozzá, de hatalmas szíve van - susogta bizalmasan, hogy az említett ne hallja. Jungkook maga se értette miért, de elpirult és nem mert az asszony szemébe tekinteni.

- Seulgi, Woonie! - szólította őket Haneul, mikor ő is magára vette bélelt szövetkabatját.

Jungkook az előszobában állt és nézte, ahogy a két kisgyermek kilép a küszöbön, majd Taehyung csendesen bezárja utánuk a bejárati ajtót. Nem fordult meg, csak némán állt falapra helyezett kezeivel.

- Miért vagy még itt? - kérdezte leheletnyi éllel a hangjában. Mély orgánuma rekedtesen csengett, keskeny vállait pedig kissé felhúzta.

Jungkook nem felelt, csak meredten bámulta a sovány alakot, aki törékeny egyensúlyát észrevétlenül támogatta meg ahogy az ajtónak dőlt. Egyikük sem szólt, azonban nem kellett mondani ahhoz, hogy Jungkook érezze mennyire nehezen megtűrt vendég a házban.

Taehyung megpördült a tengelye körül és szúrósan tekintett a fiúra. Kissé megtántorodott a hirtelen lendülettől, erőtlen ujjaival megmarkolta a kilincs karcsú fogantyúját törzse mögött.

Hosszan meredt a fiatalabbra, sötét íriszei ez egyszer, kivételesen nem kifejezéstelenek voltak, hanem csordultig teltek ellenszevvel. Jungkook közeledése védekező reakciót váltott ki belőle, úgy nézte a fiút, mintha helyben porrá akarta volna őrölni kimeresztett tekintetével. De nem történt semmi. 

Jungkook továbbra is ott állt előtte, porcelán arcbőrén halovány, zavart pír ütközött ki. A félhomályban alig volt észre vehető, és Taehyung utálta, amiért neki egyből feltűnt.

A fiatalabb először próbált minél nyugodtabb maradni, esetleg feltartott kezekkel jelezni, hogy békével jött, de végül nem tette. Úgy gondolta, ha igazán különb akar lenni a többieknél, akkor máshogy is kell kezelnie Taehyungot.

- Otthon csak unatkoztam volna, így gondoltam hasznosítom magam és szórakoztatlak egy kicsit.

Taehyung szemöldöke alig észrevehetően megrándult meglepettségében.

Jungkook arra számított, hogy egy csípős megjegyzéssel hárítja az ajánlatát és elküldi, azonban a fiú néma maradt. Metsző pillantású szemeit lehunyta, testtartásának merevségéből veszítve vetette hátát az ajtó szikár lapjának. Torokig kúszó, savas hányinger tört rá, melytől egyszeribben a szokásosnál is reszketegebbnek tetszettek lábai.

- Oké - mondta végül kifejezéstelenül. Nem volt benne se öröm, se keserűség, hangleejtése olyan színtelen volt, akár sápadtan világító arcbőre.

Jungkook nem érzett diadalt, se boldogságot. Úgy érezte, egy nyomasztó napra társaságul szolgálhat egy halálos beteg számára, akár egy önkéntes, pedig ennél jóval többről volt szó. Jungkook nem tudott volna olyan lelkinyomást elviselni akárki kedvéért. Taehyungért viszont zokszó nélkül állt minden megterhelést.

Végül a nappaliba telepedtek le, a kanapé két távoleső szélén. A bézs, hasított bőr hatású kanapé puha volt, Taehyung úgy érezte bármelyik pillanatban képes lenne elszenderedni rajta, azonban Jungkook jelenléte nem hagyott nyugalmat számára. Aludtak már együtt, de a szituáció merőben más volt és a fiatalabb nem úgy tűnt, mint aki belátható időn belül távozni készülne, így jobb ötlet híján a távirányítóért nyúlt.
Idétlen, bárgyú humorú műsorok váltották egymást a csatornákon, mígnem egy pár évvel ezelőtti akciófilm ismétlésénél ragadtak. Nem volt kifejezetten szórakoztató, de az üres csend élét kellően elnyelte a káromkodások és csatakiáltások zajos egyvelege. Ez persze nem szüntette meg a kínos légkört, pusztán ideiglenes megoldásként szolgált a kommunikáció hiányának elfedésére.

Dél előtt nem sokkal a sokadik film nézése közben Jungkook merész lépésre szánta el magát.

- Mondhatok egy viccet? - Taehyung olyan fejet vágott, mint aki megfeledkezett a másik jelenlétéről, hangjának csengése egészen meglepő és idegen volt hallójáratainak tekervényes zeg-zugaiban.
A kérdést fel se fogta igazán, csak üres tekintettel biccentett egyet. Jungkook izgatottan felé fordult, lábszárait törökülésbe húzta.

- Oké. Szóval, a mosómedve nyolc órát dolgozik, nyolc órát pihen és nyolc órát szórakozik. Mikor mos?

Taehyung döbbent fejjel meredt Jungkookra, aki egészen irreálisan széles mosolyra fakadt.

- T-tessék? - nem igazán a viccet akarta ismét hallani, inkább volt aféle ösztönös visszakérdezés. Jungkook elnevette magát.

- A mosómedve nyolc órát dolgozik, nyolc órát pi-

- Elsőre is hallottam. Arra értettem, hogy te most komolyan faviccekkel akarsz szórakoztatni?

Jungkook mosolya leolvadt, alsóajkát pedig játékosan lebiggyesztette.

- Hát... gondoltam valahogy oldom a légkört - vont vállat szégyenlős pírral orcáin. Taehyung majdnem keserűen felkacagott a másik naivitásán, de sikerült időben lenyelnie nevethetnékjét.

- Ha nem lógnál a nyakamon, akkor nem kéne ilyesmivel bajlódnod.

- Miért utasítasz el, amikor barátkozni próbálok veled?

- Mert nekem nem kellenek barátok - vágta oda dacosan. Jungkook nem tehetett róla, elhúzta a száját és lekicsinylő pillantását az elgyöngült fiúnak szegezte.

- Nekem nem úgy tűnik.

Az ezután aláereszkedő csönd feszültséggel telt meg, ugyanis mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy Jungkooknak igaza van. Taehyung nem felelt, fejét elutasítóan elfordította.
Jungkookot a bűntudat savas epéje kezdte el belülről marni, ahogy a lesoványodott, összeesetten kuporgó testet figyelte. Taehyung csontos arcélén futó izmai megfeszültek, mikor fogait keményen összeszorította. Óvatosan közelebb kúszott az idősebbhez.

- Engedd, hogy a barátod legyek - súgta engesztelő hangon. Taehyung leszegte a fejét, lenőtt tincsei szemébe hulltak. Egészen gyöngének érezte magát.

- Te ezt nem értheted.

- Mit? Hogy milyen érzés haldokolni? - A szó élesen karcolta a békés csönd tükörsima felszínét, és egyre mélyebbre vájt az így keletkezett kényes seb vérző elevenjébe. A fiatalabb nem is értette honnét van ilyen szavakhoz lelkiereje és bátorsága, de inkább hálát rebegett érte az Égnek, mintsem forszírozza az eredetét. Taehyung megrezzent, barna hajzuhatagának árnyékos rejtekében forró könnyek marták szemhéját.
Nem szólt egy szót sem.

Jungkook még közelebb evickélt hozzá, édes hangjával bársonyosan simogatva az érzékeny, védtelen fiút, akit a körülmények vérző húscafatokra szaggattak.

- Honnét tudod, ha esélyt sem adsz rá? Csak ennyit kérek Taehyung; egy lehetőséget a bizonyításra.

°•°•°•°

Jungkook hirtelen riadt fel. Szemei azonnal tágra nyíltak, pedig nem volt zaklatott, sőt. Kifejezetten nyugodtan aludt, valami mégis felrázta a mély, öntudatlan állapotból.
Kissé nehezen fókuszált álomittas íriszeivel, elpilledt karjával pedig elnagyolt mozdulattal nyúlt oldalra. A lepedő hűvös tapintása megrázta, fejét felkapta és felgyorsuló pulzussal bizonyosodott meg a nyilvánvalóról; üres az ágy.

Hol van Taehyung?

Az ágy szélére evickélt és felkapcsolta a kis éjjeli lámpát. Aranyos sugara tompán derengett a szoba túlsó falán, azonban lágy fénye sem tudta megédesíteni a magány keserűen kongó ürességét. Mert Taehyung nem volt a szobában.
Jungkook a mellkasához húzta térdeit és a hajába túrt. Hol van Taehyung? Máris...máris el telt volna az a pár hét?

Máris vége mindennek?

Jungkook erőltette az agyát. Hol vannak az emlékek? Az utolsó pár nap emlékei Taehyung édes ajkairól, éles, kissé komor pillantásáról, melyek fájdalom helyett édes, emésztő vágyat hintettek ártatlan szívébe.

Hova tűntek az utolsó napok?

A fiú megrettent, keserves könnykre fakadt. Azt hitte, hogy nehéz lesz az utolsó pár nap, azonban akkor értette meg, hogy mennyire szüksége van minden pillanatra, legyen az bármilyen keserű. Minden egyes kósza percecske, melyet Taehyunggal tölthetett, kincs volt.
Jungkook szívének legkedvesebb drágakövei voltak, melyeknek sziporkázó fénye beragyogta szorongó, riadt lényét. Erőt adtak neki, s a hirtelen hiányérzetbe bele tudott volna rokkani.

Mi történik? Hol van Taehyung? Miért nincs itt?

Hiábavaló kérdések roskatag halmaza nehezedett rá, s úgy érezte kipréselik belőle a levegőt. A nyugalom édes, andalító érzete Taehyunggal együtt köddé vált. Egyszerűen nem volt.

Görcsösen markolta meg kócos tincseit, a valós fizikai fájdalom semmi volt a tudathoz képest, hogy Taehyung nincs többé. Ízekre tudta volna tépni ez az egyszerű szókapcsolat.

Halkan kattanó hanggal a zár nyelve kiugrott a helyéről és az ajtó résnyire nyílt. Sovány, leheletnyit görnyedt alak suhant be az aprócska nyíláson, majd lassú, megfontolt mozdulattal vissza is zárta. Jungkook felkapta a fejét, vöröslő szemeiből forró könnyek hada csordult ki keservesen.
Nem hitt a szemeinek. Nem mert hinni, mégis oly áhítattal meredt a homályos alakra, mintha valahol mélyen mégis pislákolna benne a vak remény.

Az emberszerű folt igaz formát öltött, ahogy egyre közelebb ért az ágyhoz és a sárgás lámpafény bűvkörébe hatolt.
Jungkook alsóajka megremegett, majd össze is préselte őket.

- Jungkook, mi a baj? - Taehyung jellegzetes, finoman vibráló hangja áramütésszerűen érte a fiatalabbat. A kissé kócos hajú fiú alig ült le az ágy szélére, a fiatalabb szinte azonnal a nyakába vetette magát és szorosan ölelte magához vékony testét.

- Istenem, itt vagy - motyogta elakadó lélegzettel. Az idősebb kissé megrendült, de nem utasította el. Sovány ujjai hosszú árnyékot vetettek meggörnyedt hátára, ahogy habozva végigsimított rajta.
A gyengéd érintés hatással volt Jungkookra.

A fiú kiugró kulccsontja nyomta az orrnyergét, ahogy bal vállába fúrta fejét, de nem törődött a kellemetlen érzéssel, csak nagyokat szippantott finom illatának kesernyés aromájából. Taehyung közelsége feloldotta a torkát fojtogató gombócot.

Tiszavirág életű boldogság uralta el reszkető testét.

Ott volt vele, de vajon meddig?

- Minden rendben van - Jungkook megrezzent a bizalmas hangnemtől, mely közvetlenül a fülénél búgott elképzelhetetlenül mélyen és érzelmesen. Keskeny, hűvös ujjbegyek simultak tarkójára, majd onnét siklottak végig gerince vonalán. Úra és újra megismételte a mozdulatot egészen addig, amíg a fiatal fiú könnyei el nem apadtak.

Mikor különváltak a fiatalabb szégyenlősen lesütötte tekintetét ölében pihenő kezeire.
Nem mert felpillantani, hiszen meglehetősen váratlanul támadta le Taehyungot és tartott esetleges haragjától.

Felhevült, nedves bőrét bársonyos tapintású ujjbegyek pihekönnyű simítása érte meglepetésszerűen. Torka elszorult, nem is mert levegőt venni, miközben sután felpislantott hollófekete tincseinek zilált zuhatagában. Az oldalról eső sárgás lámpafény melegséget hintett a kiüresedő csendbe. Jungkook könny áztatta íriszeinek homályos látképe Taehyung hallgatag alakjára esett. A vékony fiú arcán szokatlan, alig észrevehető pír ült meg, s Jungkook gyorsan pislantott egyet, hogy kitisztítsa a látását. Fekete szemei lágy, tompa, napsárga fényben fürödtek. Tekintete már-már kedveskedő volt, a keskeny ajkak egyenes íve felfelé hajlott bizonytalanul.

Jungkook lassan, hangtalanul vett levegőt, nem akarván megszakítani a különleges pillanatot.

Tekintete elrévedt, dermedt, pislogás nélküli perceket töltött az előtte ülő teremtés csodálásával.

Az időtlen révület levegőtlen hevéből az arcát cirógató forró levegő rántotta ki. Szemhéja megrebbent, s az időközben elnyílt ajkak rózsaszin, keskeny vonalára siklott szembogarának fókuszpontja. Szinte ösztönösen hajolt előrébb, többet és mélyebbet szippantva a fiú kábító aromájából.

A fehér falon az aranyos fénysugár édes játékában két megnyúlt, látszólag egyforma alak lelt egymásra egy végtelenül gyengéd, szívdobbanásnyi időre.

Vannak dolgok az életben, amik sosem jönnek vissza. Egy jelentéktelen emlék, egy személy, vagy akár egy érzés.
Ilyen volt Taehyung csókja is. A pillanatban ragadt ajkaik elemésztően puha, habkönnyű találkozása.
Lágy, édes megsemmisülés. Jungkook örökké érezni akarta az émelyítő vágyat, a sápadt rózsaszín ajkak hűvös érintésének borzongató hatását, mely felhevült bőrén libabőr formájában ütközött ki.

Ígéret

Hangosan csobogott a forró víz a hófehér kádba. A kicsiny fürdőszoba megtelt a felszálló gőzzel, a légkör párás és izzasztó volt.
Megterhelő volt levegőt venni.

Jimin rövid ujjacskái kinyúlt pólójának rojtos szegélyéhez vándoroltak, karjait keresztbe vetette maga előtt, úgy emelte meg felsőjét. A vékony anyag hangtalanul siklott felfelé puha bőrén, s minél magasabbra jutott, annál többet fedett fel az alatt megbúvó sovány testből. Először a kiugró csípőcsont éles vonala tűnt elő, melyen kiszáradt bőre feszült. 

A póló tovább emelkedett, s óvatosan előbukkant a mellkasa is. A bordák gyűrűs vonala és a medencecsont feszítő ereje között derekának beesett íve bújt meg, mintha belülről kiszipolyoztak volna mindent, s csak a csontok tartották meg valamelyest emberi formáját. A piszkos szürke anyag a földre hullt, s nem sokkal később egy rövidnadrág követte. A fiú a kádhoz lépett, sovány karjával kinyúlt és elzárta a csapot.

Az első könnycsepp halkan és finoman zuhant alá csontos álláról. A második már kövérkésebb volt, nehezebben és súlyosabban csobbant a forró vízcseppek tengerébe. Jimin felhúzta csontos vállait, tökéletesre faragott, szobor szépségű, merev vonásai sápadtak és kifejezéstelenek voltak. Csak a könnye hullt félig leeresztett szemeiből. Dús, fakó ajkai cserepesek voltak, itt-ott néhány vércsepp rászáradt, ahogy túl vastag bőrréteget hántott le gyöngyfehér fogaival.

Azonban a kádban ücsörögve már nem rágcsálta ajkait. Mozdulatlanul gubbasztott a lassan kihülő vízben, magányosan várva könnycsatornáinak elapadására.

Sápadt volt és apró.
Borzasztóan elenyészőnek érezte magát mind a több liternyi vízben, mind az életben. És ez talán igaz is volt, de csak azért, mert a fiú maga akarta így. Saját magát rekesztette ki, és sötét gondolatainak tetemes súlya alatt lassan megfulladt.

Váratlanul megrezzent, pedig nem fázott és semmilyen hanghatás nem ijesztette meg. Mégis reszketett.

Mélyen szívta magába a fojtogató páratartalmú levegőt, mielőtt hátradőlt volna. Szemeit lehunyta, s az utolsó könnycsepp kristálytisztán ragyogva gurult végig arcán, majd fejest ugrott az ismeretlenbe. 

Sovány, erőtlen teste megpihent a kellemes hőmersékletű fürdővizben. Elernyedtek a végtagjai, szabályos metszésű arcán egy pillanatra mintha fájdalom okozta kín jelent volna meg, ám gyorsan leküzdötte magában az érzést.

Lehunyt szemhéja mögött karcsú fiatalember alakja elevenedett meg, keskeny metszésű szemeinek perzselő tekintete futólagos mosolyt csalt telt ajkaira. A szúrós pillantás akkoriban égette a mellkasát, most azonban csaknem tébolyult, keserédes gyönyört hintett szívébe.

Mély levegőt vett, majd hagyta, hogy a langymeleg oxigén kényelmesen szivárogjon ki résnyire nyílt ajkai között. Csontos mellkasa megsüppedt, ahogy a bordák ölelő íve követte a zsugorodó tüdő mozgását. 

Hagyta, hogy elgyengült teste szépen lassan egyre lejjebb csússzon az ívelt kád oldalán.
A víz finoman hullámzó érintése idegen volt, mohón falta magába az összetöpörödött, mozdulatlan testet, s Jimin megborzongott az időközben megnövekvő hőmérséklet különbségtől.

Elméjében a mellkasán felfelé kúszó, vibráló víz helyét csontos, holtsápadt ujjak vették át, játékosan hódítva meg egyre többet és többet a libabőrös bőrfelületből.
Sötét, igéző tekintet siklott fehér, márványosan ragyogó arcára néma imádattal. 

A finom érintés már telt alsóajkának ívelt peremét ostromolta, s a másodperc tört része alatt keskeny, hűvös ajkak vették át a helyét. 

A csók elmélyült, melegen töltötte ki szájüregét s puhatalózva hatolt egyre beljebb. Hűvös simítást érzett a fejbúbján, majd könnyű súlytalanság ragadta magával. 

Ösztönösen szorította össze ajkait, elutasítván az idegen habkönnyű csókját.

- Nyisd ki - kérte rekedtes hangon a rég látott alak, de Jimin csak megrázta a fejét.
A kép ijesztően élesen lebegett előtte, a fiú ébenfekete haja csillogva úszott krétafehér arca körül. Jimin számára nem volt különös a kép, ám az ajkain pihenő féloldalas mosoly igencsak meglepte.

Mellkasában égető nyomás nőtt egyre nagyobra, levegőt akart venni, megszabadulni a kíntól. Mozdulni akart de a sovány ujjak határozott érintése visszatartotta attól, hogy felüljön.

- Megígérted, Jimin - súgta szemrehányóan a fiú, fénytelen íriszei azonban néma gyönyörrel fürkészték a szenvedő arcát.

Jimin szíve bűntudattal telt meg, mely jobban sajgott, mint a pattanásig feszülő tüdeje.

- De úgy fáj - akarta mondani, ám a szavak helyét hűvös, selymesen hömpölygő víz vette át. A végtelen mennyiségű folyadék kíméletlenül töltötte meg tüdejét, s Jimin fuldokolva kapott a mellkasához, összegörnyedt a szúró fájdalomtól, mely úgy tűnt eszét veszi. Sós könnyei elkeveredtek a színtelen vízcseppekkel, s egyé váltak velük. Köhögött, hörögve kapott levegőért; mindhiába.

- Mindjárt jobb lesz, édesem - búgta az angyali hang, s a küszködéstől eltorzult arcára hideg tenyerét tapasztotta. Az érdes ujjbegyek puhán siklottak arcélén, míg elnyílt ajkaira újabb, elcsendesítő csókot hintett.

Jimin nem viszonozta, csak mozdulatlanul élvezte a gyengéd törődést. Fuldoklásának fülsértő zajai abba maradtak, s a gyötrő, égető kín elhagyta a testét.

Hideg nyugalom áradt végig ereiben, ahogy ellazult az ismerős érintés alatt.

Hallgatagon tűrte a keskeny ajkak lágy, becéző mozgását, melyet jól megérdemelt.
Mert betartotta az ígéretét.

The Artist • Egy

Jeongguk ha nem is lelkesen, de mindenképpen lendületesen táncolt. Szerette a ritmus szokatlan pulzálását a hallójárataiban, az énekes puhán, sejtelmesen búgó hangját, mely egyszerre volt kihívó és borzasztóan letisztult.

Nem volt teletömve különböző hangszerek kibogozhatatlanul egymásba fonódó szólamával, hanem a magányosan csilingelő fődallam hajlékony íve bicsaklott csak meg időnként, pont annyira, hogy a hallgató gyönyörteli sóhajt engedjen útjára, esetleg libabőrt csaljon a bőrfelületekre.

Jeongguk sokszor táncolt már erre a zenére, a szöveget ajkai némán mormolták, tekintete éhesen tapadt tükörképére, minden pillanatban egy hiba elkövetésére várva. Nagyot nyelt, ahogy a módosított hangok a dallamívnek keleties hangzást kölcsönöztek.

Az énekesnő szikrázó hangja keresztül hasította a kísérő szólamokat, egy másodpercre úgy tetszett minden elhallgat a csilingelő szopránon kívül.

Jeongguk mozdulatai ellágyultak és puhává váltak, ezúttal nem a pergő ritmus alapját próbálta utánozni, hanem az érzékeny női hangot, mely a hirtelen elcsendesülő kísérőzene hiányában, egyedül sütkérezett a rivaldafény ragyogó sugarában.

Jeongguk imádta ezt a részt. A dallam ismét meglendült, a titkozatos hang a magasban szárnyalt könnyedén, míg alatta a basszus dübörgött visszafogottan. Pár másodperc múlva a nő egy könnyedén kitartott, vibrált hanggal sóhajtsásszerűen elhallgatott, a fémesen csengő, triangulumhoz hasonló dallam pedig módosított hármashangzat felbontásokkal, feloldatlanul hallgatott el. 

A vég hirtelen érte Jeonggukot, teste megmerevedett miközben zihált.

Fáradt volt, pedig alig két-három órája gyakorolt még csak. Felegyenesedett, gesztenyebarna íriszei szigorúan mérték fel alakját. Ujjaival kócos tincsei közé szántott, az arccsontjára felszökő pír kellemes színt festett a porcelánfehér arcbőrre. Nem volt kifejezetten csúnya, a teste ármavonalas és sportos volt, a fiú mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik belőle.

Az egyediség.

Jeongguk valahogy sosem volt elég pimasz és vakmerő ahhoz, hogy valamit teljesen a képére formáljon, inkább a tökéletes hasonlóságra törekedett.
Ha egy női koreográfustól tanult, inkább kiküszködte magából a kétségtelenül nőies csípőmozgást, mintsem valami férfiasabb mozdulatokkal helyettesítse.

Elvégre megfelelni egyéniség nélkül is meg lehet, de azt nem vette számításba, hogy a rajongóknak ez koránt sem lesz elég. Így került abba a helyzetbe, hogy már majdnem egy éve debütált és a kutyát nem érdekelte, hogy a fiú különleges hangtónusa milyen magasságokat képes megugrani hibátlanul, kissé talán darabosan.

Elképzelése sem volt arról, hogy ennyi gondot okoz, ha nem tárulkozik ki ország világ előtt.

Fáradtan és kissé nyűgösen huppant a tiszta faburkolatra. Azóta a felettesei nem igen bíztak benne, nem adtak neki lehetőséget, hogy jóvá tegye, elvégre még a debütálásával járó költségek sem térültek meg. 

Mindennap bejárt gyakorolni, naphosszat csak énekelt és táncolt, ám sosem volt elég tökéletes.

Mégis hogyan énekelhetne érzelemmel, mikor maga a szöveg egy sablonos, üres románcról szól?

Jeongguk maga is valami egyedit akart, ám ő nem volt dalszövegíró, a cég pedig nem akart rápazarolni egy különleges dalt.
A legtöbb dal egy viszonzatlan, esetleg véget ért szerelemről szólt, és Jeongguk úgy érezte, tizennyolc évesen vajmi keveset tud az ilyesfajta érzelmekről ahhoz, hogy valódi átéléssel énekelhessen róluk.

Szüntelenül csak tanult és tanult, igyekezvén annyi tudást magába szívni, amennyit csak lehetséges. Nem mintha a tehetséget pótolni tudná késő éjszakába nyúló, gyakorlásnak becézett önsanyargatással, s valahol mélyen ezt maga is belátta, ám elképzeléseiből nem engedett.

Jeon Jeongguk reménytelenül nyújtózkodott valami olyasmi után, amit sosem érthetett el. Habár tehetséges volt, megjelenése éppen elég karakán volt ahhoz, hogy az ember többet várjon el tőle, mint amennyit mutatott magából.

Egy fajta nyersességre lett volna szüksége, kendőzetlen, nyers vágyakra és még annál is őszintébb érzelmekre.

Valami igaz csillogás hiányzott a tökéletesre idomított fiú tekintetéből, mely az idol világ kissé egyhangú palettáján egy egészen vakmerő, kirívó tónust jelentett volna.

The Artist • Prológus

" - Költözz hozzám - kiáltotta felém zihálva, gyönyörűen ékeskedő mosollyal kipirult arcán. Szemei csillogtak, már-már ártatlan, feltétel nélküli rajongással tekintett rám.
Féktelen jókedvvel felkacagtam, a szívem túlcsordult boldogsággal és mérhetetlen mennyiségű szerettel, csaknem könny szökött a szemembe. Kinyúltam az ablakon, ujjaimmal felé intettem.

A hangosan zakatoló, ám még lassan haladó vonat mellett szaladt, kezét felém nyújtotta, s egy pillanatra azt hittem, összeérnek ujjaink. Ám váratlanul lassítani kezdett, majd meg is torpant.

Egyre távolabb kerültem tőle és az értetlenség mellett valamiféle baljós szorongás tört rám.
Széles ajakgörbülete leolvadt arcáról és tekintete elsötétült.
Mosolya többé nem ragyogott rám.
Akkor láttam őt utoljára. "

Habkönnyű

Második 

Taehyung kedvetlenül pislantott a falon hangosan kattogó órára.
Fél hat.

Mélyet sóhajtott, mielőtt talpra állt volna és puha ágyát maga mögött hagyva a ruhásszekrény elé lépett. Igyekeznie kellett, ha el akart készülni időben Jungkook érkezéséig, annak ellenére, hogy nem sok kedve volt a mozgáshoz.
Világ életében lusta volt, inkább leült filmet nézni, mintsem testmozgással töltse a szabadidejét.

Éppen ezért meglehetősen tanácstalanul meredt az összehajtogatott ruhakupacokra, melyek a fehérre mázolt szekrény polcain sorakoztak. Tekintettel a meleg időre a pulóvert és egyéb hosszú lebernyegeket kizárta, de teljesen ujjatlan pólót sem akart fölveni.
Hosszas töprengésekre nem volt ideje, ám minél több tényezőt vett figyelembe, annál nehezebb volt megfelelő öltözetett találni.
Végül egy bő pamut nadrágért nyúlt, felülre pedig egy fekete hosszú ujjú pólót választott.

Habár a legtöbb kocogó testhezálló nadrágban és trikóban futott, a fiú már csak a gondolatától is rosszul volt, hogy hurkáira ruganyós, vékony anyagú ruhákat erőltessen. Semmi kedve nem volt kötözött sonkaként slattyogni Jungkook mellett, aki izmos, karcsú testével bizonyosan pihekönnyű mozdulatokkal mozgásba tudta lendíteni magát, míg Taehyung legfeljebb járásból tudta csak futásra gyorsítani lomha végtagjait. A kép elborzasztó volt, ahogy elképzelte húsos önvalóját Jungkook mellett, kinek feszes izmai hajlékonyak és nem utolsó sorban igen vonzóak voltak. Egy pillanat alatt veszítette el az összes életkedvét, pedig még ki se lépett a bejárati ajtón, hogy szembesülhessen saját kudarcával.

Egyetlen, kissé megviselt sportcipőjét lassú mozdulatokkal kötötte meg a lábán, kiélvezve a házat megtöltő csendet. A magány édes ízét érezte a szájában, mely különös örömmel töltötte el otthonában. Ott igazi megváltásnak érezte, míg a ház falain kívül nyomasztóan nehezedett vállaira. Talán azzal volt magyarázható, hogy a ház lakójának hiánya édesítette meg az egyedüllétet, míg kint nem volt kitől szabadulnia. Pufi csuklóján feszülő karórájára tekintve gyorsan befejezte a másik lábán is a masnit, majd felpattant. A derékig érő cipősszekrény tetejéről felkapta a kulcsait és kilépett a késői délutánba.

Mélyen aranyló napsugarak édesgették a kertben hajlongó virágok bimbóit, mintegy bíztatva őket a szirombontásra. Finom, lágyan cirógató, langyos szellő táncoltatta az ezüstös levelű nyárfákat, és a kissé kopottas fűszálak tengerét erőszeretettel kavarta fel.
Békés volt az idő, valamelyik szomszédos udvarból harsány gyermekek kiabálása szűrődött át, melyet izgatott sikoly és mértéktelen kacaj követett. Ha a nyugalmas, boldog életet illusztrálni kellene, ez a pillanat megfelelő lenne. Nem volt benne semmi rendkívüli, csak egy alig gondozott kert, a tavasz virágillatos jelenléte és halk gyermekhang. A maga egyszerűségében mégis lebilincselően nyugalmas és gyönyörteli volt. 

Az ember finom érzékeit elringatta az a makulátlan harmónia, melynek jegyében a természet újjáéledt és magához tért a hosszú téli álom után.

Taehyung nem ügyelt ezekre az apróságokra, magában örlődve forgatta el a kulcsot a zárban. Soha, egy pillanatra se tudott igazán kiszakadni a gondolatai közül.
Mikor végzett megfordult és az alacsony kerti kapu túloldalán megpillantotta a rá várakozó barátját. Sosem nevezte magában Jungkookot a barátjának vagy a párjának. Sőt, ha lehetséges lett volna, magát a tényt is el akarta felejteni, hogy az a tökéletes fiú szereti őt. 

Egyszerűen csak igyekezett minden pozitívumot kitörölni az elméjéből, s ahogy óvatlan léptei nyomán egy-két lédúsan harsanó bimbót eltaposott, saját maga fölött is hasonlóan önpusztító kritikát gyakorolt.

Jungkook mit sem sejtve, széles mosollyal figyelte a közeledő fiút. 

Ajkain, mint az utóbbi időben megszokhatta, nem ült mosoly, kissé összepréselte őket, de egyéb érzelmet nem mutatott. Kissé elutasítónak tűnt, ám Jungkook nem hagyta, hogy kedvét szegje az ellenállása.

Taehyung elfogadta az udvarlását és számára csak ez számított.

- Milyen pontos vagy, hyung - Jungkook lelkesen szólalt meg, s mint mindig, most is ügyelt arra, hogy megadja a kellő tiszteletet az idősebbnek. Taehyung pillantása rá vándorolt, kizökkent a hosszasan fűzögetett gondolatmenetéből és kissé megilletődve biccentett a fiatalabb felé.

Kilépett a kapun, majd várakozásteljesen a fiatalabbra tekintett.

- A parkban fogunk futni, ha az jó neked

Taehyung csak biccentett egyet és Jungkook oldalán megindult a járdán.

A fiatalabb hangtalanul felsóhajtott, elméletben komoly dilemmába keveredett azt illetően, hogyan ragadja magához Taehyung figyelmét.

- É-és milyen napod volt, hyung? - Jungkook zavarban volt, jobb karja bénán lógott törzse mellett, mintha csak arra várt volna, hogy az idősebb megfogja a kezét.
Taehyung nem nézett rá, nyelve hegyével megnyalta alsóajkát mielőtt megszólalt volna.

- Egy osztályba járunk, úgyhogy te is tudod milyen unalmas volt - szólt kissé megróvóan, s a fiatalabb mélyen elpirult.

- Akkor mesélj valamit - csaknem kétségbeesetten igyekezett közelebb férkőzni a fiúhoz. 

Talán a hosszúra nyúlt nap miatt, talán a különleges találka miatt, de a testesebb fiú egyszerűen csak megadta magát a másik unszolásának, és szóra nyitotta ajkait.

- Megírtam az irodalom beadandót - Jungkook biccentett egyet, ám nem volt különösképp elégedett a témaválasztással.

- És mit szóltak a szüleid, amikor megtudták, hogy megnyerted a városi matekversenyt? - Jungkook igazán kötültekintően igyekezett az idősebb kedvére tenni és valamelyest közelebb evickélni hozzá, ám ezzel az egy mondattal csúnyán mellé nyúlt. Taehyung egy teljes percre néma maradt, lesütött pillái fölött összehúzott szemöldöke viharos árkot vésett sima arcbőrére.
Végül az idősebb, saját magát is meglepve, de őszintén válaszolt.

- Nem sokat... Anya azt se tudta, hogy egyáltalán indultam, gondolom elfelejtette. De amúgy örült. - Jungkook nem érzékelte a kesernyés hangvételt, ahogy a furcsa, alig észrevehető grimaszt sem a szája szegletében. Szemei felcsillantak, izgatottan pislantott a mellette sétálóra.

- És apukád? - Taehyung ökölbe szorította a kezét, fogait erősen összeszorította, látszólag mégis nyugodt maradt.

- Nem tudom, nem él velünk

Jungkook szava elakadt, zavaros tekintetét a betonra vezette. Nehezen nyelte le a kérdéseit, majd igen bölcsen úgy döntött, hogy nem forszírozza a témát és lázasan kutakodott valami semleges téma után, amivel oldhatná a hangulatot.

- É-és megnézted a filmet, amiről meséltem? - Jungkook borzasztóan bugyutának érezte magát, amikor Taehyung értetlenül pillantott rá.

- Nem is meséltél semmit

- Dehogynem, tudod.... amiben, izé...m-meghal a kutya - Taehyung szemöldöke a magasba szökött, tekintetét érdeklődve szegezte a fiatalabb lángoló arcára. Jungkook megszégyenülten, lehajtott fejjel sétált, magában azon szitkozódva, hogy pont nem jut eszébe egy érdekes film sem.

Bal tenyerét fekete nadrágszárába törölte, alsóajkát pedig kissé idegesen rágcsálta. Nem mert a mellette sétáló fiúra pislantani, csak felhevült orcával törte a fejét, hogy miként mentse magát és a kínossá váló társalgást. Gyomra bukfencet vetett, a kényelmetlen csendet azonnal meg akarta szüntetni, de csak miután elásta magát.

Ám Taehyung egy másodperccel később egészen váratlanul felkacagott. Egyik pillanatról a másikra robbant ki belőle ez a mérhetetlen jókedv, Jungkook szeme pedig elkerekedett és az idősebbre kapta a tekintetét. Taehyung megtorpant és a térdeire támaszkodva egyre erősebben nevetett.

- A-amiben a kutya....meghal? - szinte a könnye is kicsordult, ahogy visszaidézte magában a fiatalabb vörös orcáit és a mondandóját. Nem is értette, hogy miért, de egészen aranyosnak találta a másikat, ahogy igyekezett terelni a szót és a kudarca még annál is viccesebb volt. 

Egy pillanatra felhőtlenül gondtalan volt, nem gondolt semmire és senkire.

Jungkook megkövülten állt mellette, csaknem megbabonázva érezte magát a látványtól. Nagyon rég hallotta már Taehyung nevetését és akkor sem volt ilyen kedélyes, akkor pedig valósággal leterítette az a vehemencia, ami áradt belőle. 

Egészen váratlanul bekövetkezett csoda volt. Mélyen zengő, csaknem dallamos nevetése erőteljes volt, mégis édesen hömpölyögve töltötte meg a fiatalabb hallójáratait. 

Jungkook megborzongott, s miután nagy nehezen kiszakadt a gyönyörteljes bambulásból, közelebb lépett Taehyunghoz.

- Hyung ez nem vicces - tenyerét habozva simította vállára, félvén az újabb elutasítástól, ám a fiú ügyet sem vetett az érintésre.

- De-dehogynem - Taehyung kiegyenesedett, letörölte a szemsarkába gyűlt könnyeket, de a széles vigyort nem tudta eltüntetni ajkairól. 

Nem nézett a fiatalabbra, csak halkan felkuncogott, mintha újonnan meglelt nevetését akarná újra és újra hallani.
Egészen megfeledkezett magáról, a szituációról és hogy miről beszélgettek. Melegség öntötte el a mellkasát.
A súlytalanság csalóka érzete az egekbe tudta volna repíteni, kiragadni a csúf valóságból, ahol a legnagyobb ellensége önmaga volt. 

Egy teljes percre semmi más nem számított, egyedül Jungkook, aki csaknem paradicsomhoz hasonlatos színárnyalattal orcáin meredt rá, néma könyörgéssel a tekintetében.

A következő pillanatban azonban lágy, kissé nedves ajkak tollpihe finomságú érintése lepte meg, s mielőtt észbe kaphatott volna, a hófehér bárányfelhők közül meglepően gyorsan és kíméletlenül zuhant vissza a kemény talajra.