Üresség 《egy》

˹Soha nem fog el múlni, de könnyebb lesz, ígérem˺




A "Magány" című történet folytatása



Kövér, fehér pára fellegek ereszkedtek a magasba, mihelyst a fakó rózsaszín ajkak rejtekéből kiszabadultak. Nehézkesen vánszorogtak a magasba, egy darabig bizonytalanul kóvályogva a fiatalos arc körül. Jeon Jeongguk látását vakfoltokként pacsmagolták homályosra itt – ott, ahogy a fiatal kissé szorongva meredt az előtte magasodó épületre. Tétován és immár idegenként ácsorgott a kisebb családi ház kertkapuja előtt.

Kézi poggyászaként funkcionáló sporttáskáját kelletlen mozdulattal megemelte a földről és a kaput belökve belépett a kertbe. Lassú, csaknem szórakozottnak ható léptekkel vonult a virágágyást ketté szelő, keskeny betonúton, egyre közeledve a csendes délutánba ásítozó terasz felé. A fedett kinti tér keskeny volt, csak két egymás mellé tolt pad fért el alatta, mely tökéletes helyszínt biztosíthatott volna a családnak a nyugalmas, nyári estéken egy kis kiülésre a naplemente csodálásához.

Milyen kár, hogy a Jeon család nem igazán volt híve az idő együtt töltésének. Mennyi elpazarolt bizalmas pillanat, s még annál is több veszni hagyott szeretet, melyet lassacskán némára tompított bennük az idő és a távolságtartás. S ebbe a bonyolult kapcsolathálóba szándékozott éppen ismételten belebonyolódni, amiből évekkel ezelőtt olyan nehezen szakította ki magát.

Egészen idegennek érezte a mozdulatot, ahogy a tulajdon családi fészkébe kopogott be - beeresztést remélve - mely, ha rövid ideig is, de otthonaként szolgált. Az ajtó kitárult, és édesanyjának időtlen, kissé szigorúnak ható komoly ábrázata fogadta. Tökéletes hullámokra besütött fürtjeivel, hangsúlyosra festett szemeivel és szokásos, ügyvédi irodákba illő ruházatával pontosan ugyanúgy festett, mint mikor utoljára látta. Ha nem ismerte volna a nőt, azt gondolhatta volna, hogy meghatottság csillog a sötét íriszek mélyén, ám így, személyiségének hideg természetének tudatában egyszerűen a kedvezőtlen fényviszonyokra fogta az elérzékenyültségre utaló jeleket.

- Nahát Jungkook - a kellemesen pirosasra festett ajkakra felkúszó mosoly mindkettejüket meglepte.

- Gyere beljebb fiam ­– lépett hátrébb az ajtóból, hogy helyet biztosítson a fiának.

- Minek köszönhetjük a szívélyes látogatásodat hat év után?

- Öt év - helyesbített Jeongguk a megtért tékozló fiú szerepében tündökölve a keserű, csípős szándékú szavak özönében. A kifejezetten vékony hölgy becsukta a bejárati ajtót, mihelyst a fiatal férfi belépett az ajtón. Szigorúan összepréselte keskeny ajkait, hidratáló krémek tömege által selyem finomra puhított kezeit pedig csípőjének a ceruzaszoknya által világosan megrajzolt vonalára helyezte.

- Most komolyan, tudod te, hogy mennyit aggódtunk érted az elmúlt években? A telefont se voltál hajlandó felvenni az utóbbi három évben – kezdte meg azonnal a fejmosást egy kissé halkabban, úgy sziszegve haragosan a szavakat. Jeongguk ennek ellenére higgadt, normál hangerőn válaszolt.

- Minek vettem volna fel? Hogy hallgassam a kérdőre vonást, ahogy azelőtt két évig? – nem tehetett róla, de érezte, ahogy magával ragadja valami vehemencia, mely évek távlatából is szorosan markolta a szívét.

- Te is tudod, hogy miért nem akartam hazajönni, csak nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy figyelembe vedd!

- Elég legyen Jeongguk! – vette elejét még idejében egy sokkal komolyabbnak ígérkező veszekedésnek, mint amire bármelyikük is fel lett volna készülve. Mély levegőt vett, elkapta a pillantását fiáról, mintha félt volna szembenézni azzal, amit a tekintete üzen. A fájdalommal, mely kétségbeejtően mélyre itta magát a sötét íriszekben.

- Menj a szobádba és pakolj ki – mondta végül csendesen, hangja egészen különös tónusban csengett. Lehunyta szemeit, s az évek által vésett árkokkal finom bőrén, egészen idősnek és kimerültnek tűnt.

- Majd vacsoránál megbeszéljük.

Magány 7.

Napok.

Különböző neveket aggatunk rájuk, hogy valamiféle kézzel fogható gátat vessünk a folyton folyvást pergő nappalok és éjszakák egyhangú sorozata közé. Pedig az idő csak telik, hömpölyög, s megannyi mindent megtettünk azért, hogy az egymásba csordogáló jelent, múltat s jövőt valamiképp egymástól elkülöníthetővé tegyük, a lényeg mégsem változik. Attól, hogy tudjuk, milyen nap volt tegnap, van ma, s lesz holnap, semmi sem változik. Egy haldokló számára meg végképp nem.



Az ápolonő, akit Taehyung mellé felvettek egy kissé testesebb hölgy volt. Szokatlan, elnagyzoltnak tűnő vonásai voltak, mégsem lett tőle csúnya, csak karakánabb személyiségnek hatott az átlagnál. Mély, öblös hangja volt, durvának ható, mégis halk. Furcsa ellentmondások életre kelt halmaza volt. A szavai nyersek voltak - legalábbis egy halálos beteget gondozó személyhez képest - a tapintatot csak messze hírből ismerte, a bunkóság pengevékony határát azonban sosem lépte át.


Jungkook bénán ácsorgott az előszobában, természetellenes csendben. Haenul az ajtó előtt állt az ápolóval együtt, feszült, apró mimikával megalkotott szavakat váltva egymással. Üres, mindenféle gondolattól mentes percek voltak ezek, s bamba tekintete mereven tapadt az idegenre. Követte a határozott léptekkel meginduló felnőttet az emeletre, mígnem amaz el nem tűnt az utolsó lépcsőfok takarásában. Nem ment utána.

Bárhogy szeretett volna ott lenni, tudta, hogy nincs ott helye. Ez pedig piszkosul fájt neki, annak ellenére, hogy józanul átgondolva nem volt ebben semmi különös. Nem tartozott Taehyung életébe, ennyire legalábbis nem.



Az idő megszűnt létezni, mint fogalom. Csak volt, pergett észrevétlenül, az óra eszeveszetten kattogott, rendezett táncát újra és újra végigjárta a számlap törékeny parkettáján a vonal vastagságú mutatókkal karöltve. Jungkook szemei pirosak voltak az éjszakázástól, mégis szárazan gúvadtak a falra. Vagy talán az órát nézte, esetleg az ablakon tekintett kifele. Maga sem tudta. Elmerült, süllyedt és zuhant a csendben a magány biztos érzetével.



- Bemehetsz hozzá, ha szeretnél - felriadt, és meg is rezzent a váratlan hangtól, mely szokatlanul harsánynak tetszett az ingerszegény némaságban. Gépies mozdulattal felpattant a kanapéról, a térdizülete megroppant a váratlan terheléstől, ám különösebb fájdalommal nem járt. Nem érzett semmit egy kis gyomorszorító idegességen és bizonytalanságon kívül, s azt is csak azért, mert nem tudta mi fog rá várni Taehyung szobájában. Az üresség marta a gyomrát, és hányingerként kaparta a torkát. A lábai talán remegtek egy kicsit, de rendületlenül sétált tovább.

Jobb követte a balt, ahogy megmászta a matt lépcsőfokokat, zsibbadtnak tetsző ujjai alatt a korlát fényes felülete siklott tompán. S egyszer csak ott volt. Némán állt, s nézte a parányira fogyott alakot, ahogy megbújik a paplan hófehér anyaga alatt és békésen pihen. Talán ez a nyugalom volt az, ami közelebb csalogatta a fiúhoz. Maga is vágyott erre a békés lelkiállapotra, s a szíve úgy húzta a fekvő alak felé, mintha a csontos ujjak enyhelt adhattak volna a lelkében dúló viharok elől, pillanatnyi nyugalmat hintve kivörösödött szemeire. S amíg csak élt a fiú, bizonyosan így is volt.

Nedvességre eszmélt fel.
Könnyei fényesre nyalták kipirult arcbőrét, sebesen és nagy cseppekben gurulva végig a sima felületen. Késői, gyönyörűen szikrázó napsütés melengette a fiatalabb darabjaira hulló alakját. Mintha a napsugarak megérlelődtek volnak a hűvös levegőn, fénnyalábjai egészen mélyek és ragyogóak voltak. Jungkook hófehér bőre tündökölt az aranyos fényárban, egészen elkápráztatva az idősebbet. Taehyung sosem látott annál szebbet. Ajkaira bágyadt mosoly telepedett, tekintete gyengéden fürkészte a fiatalabbat.

Jungkookot megbabonázta az a békesség, mely a beteg fakó arcán pihent. Vonásai valószínűtlenül lágy esésűek voltak, s a jól ismert szelídség csak úgy sugárzott róla.


Taehyung aznap sokadt aludt. Jungkook rendíthetetlenül ült az ágya mellett, néha, ha elfáradt, akkor befeküdt mellé és a vékony testhez simult. A fiú nyugodt, kissé nehézkes légzése szívszorító békességet hintett a nesztelen szobába. Sovány alakja szinte eltűnt a paplan makulátlanul sima anyaga alatt. Nem mozdult, Jungkook mégis szüntelenül őt figyelte. Szemeit, melyeknek finoman hasított vonásai ellenére írisze meglepően nagy volt, csaknem diónagyságú, orrának lágy vonala huncutságot kölcsönzött kissé ártatlan megjelenésének, ajkainak keskeny, finoman felfelé kunkorodó íve pedig jóindulatot sugárzott. A megtestesült angyal volt Jungkook számára, fáradt, kivörösödött szemei csüngtek a porcelán fehér arcon. Soha többé nem akart elmozdulni mellőle, s bármit megadott volna azért, hogy a fiú erőre kapjon és meggyógyuljon. Akkor is, ha tudta, hogy képtelenség. Mégis muszáj volt áltatnia magát ilyesmikkel, hiszen a nyers valóságot nem tudta elfogadni, egyszerűen beleroppant volna. S valahol mélyen érezte, hogy bele is fog, ha egyedül próbálja meg átvészelni.


Jungkook egyik éjjel kiáltásra ébredt. Mellette Taehyung lázas álomból riadt fel tulajdon sikolyára. Zihált, pólója nedves volt az izzadtságtól és vékony mellkasára simult.

- Hé, Tae. Nyugodj meg - suttogta a fiú fülébe, miközben óvatosan igyekezett közelebb vonni magához.

- N-nem akarok meghalni, Jungkook - dadogta halkan, mélytónusú hangja szilánkosra hasadt az éj gyanútlan leple alatt. Remegett, vak riadalom és zsigeri iszonyat rázta elsorvadt végtagjait, akár a hideglelés.

- Nem akarok - nyüszítette, ahogy a torkát szorongató könnyek gúzsba kötötték hangszalagjait. Csontos ujjai görcsösen akaszkodtak az óvón ölelő felkarba, sötét íriszei pedig világtalanul és elborzadva meredtek a sötétségbe.
Jungkook megrettent a szavaktól, s azok velőt rázó őszinteségétől.

Megszakadt tőle a szíve. Arcába észrevétlenül pír kúszott, álmatag szemei pedig szúrtak, ahogy forró könnyekkel csordultig teltek.

- Nem akarok.... Nem akarok meghalni! - Taehyung minden egyes szóval egyre inkább magára talált, ahogy a tehetetlenség indulatok generált benne. Kiáltani és tombolni akart, hogy az égbolton az éjszaka sötétjében kéklő felhők pihe könnyű habtengerében gondtalanul ejtőző Hold is meghallja. Mintha attól várta volna a feloldozást az elrendeltetett végzet alól, mely sorsául jutott.

Jungkook halkan csitítani kezdte, s mikor a fiú heves zokogásban tört ki, csak némán csorgó könnyekkel és szilánkokra hasadt szívvel ölelte magához a parányi testet, s lassan álomba szenderítette a szenvtelenül hallgató éjszaka merev, hűvös oltalmában.



Taehyung erre a fájdalommal teli, megtört duruzsolásra emlékezett utoljára igazán tisztán.


Ezek után vékonyan az ébrenlét tükörsima felszíne alatt sodródott tovább, ismerősen idegen hangok lágy szólamaitól kísérve. Akárha egy befagyott tóban úszkálna a szilánkosan áttetsző jégpáncél alatt.

Torzítva ugyan, de valamelyest még része volt a jelennek, az őt körülvevők életének. S napok valasztották el attól, hogy elszakadjon a jeges síktól, s alá süllyedjen, először és utoljára igazán megjárva az emberi elme felfoghatatlanul gyönyörűen, s tökéletesen megalkotott erezeteit. Melyekben valahol mélyen még ott szunnyadt az a Kim Taehyung, aki egykor nagy hangú, kissé csípős humorú fiú volt, hatalmas szívvel és finom, érző lélekkel. Aki már hónapokkal ezelőtt nyugovóra tért, ám lázas kivetülése továbbra is ott lézengett a helyén, akár egy eltorzult képmás. Emlékeztetett régi önvalójára, mégsem volt olyan nagyszerű, pusztán egy fakó lenyomat.


Álmodott. Csodálatos, élénk színek kápráztatták el szunnyadó tudatát, régmúlt idők vad, izgalmas játékainak színpompás emléke egészen apró gyermekkorából, és végül de nem utolsó sorban Jungkook. A kép mindig változott, egyszer beszélt hozzá a fiú, egyszer nem, néha feküdt, s úgy tekintett rá kristálytiszta íriszeivel, másszor csak állt s figyelte őt. De mindvégig borzasztóan közel volt hozzá.

Valamelyik pillanatban egészen tisztává vált a hallása, kiemelkedett emlékeinek és képzeteinek sűrű maszlagából, s vakon tapogatta a valóságot, melynek utoljára még egyszer igazán részesévé vált a többiek tudta nélkül. Női hang dudolászott halkan, kissé talán rekedtes hangszínen.


Édesanyjának könnyektől elfúló hangja egy régről ismert dallamot dúdolt. Évekkel ezelőtt a nő minden este ott ült a keskeny kiságya mellett, hogy a mozgalmas, játékokkal teli nappalok lezárásaként szolgáló álomba ringassa kisfiát a csendes éj békés nyugalmával. Biztonság és szeretett áradt a homályos emlékből, és az érzés borasztóan meghatotta.

A légzése lassulni kezdett, olyan volt mint az elalvási előtt homályos percek, mikor épphogy tudatánál van az ember, mégis érzi, hogy szép lassan elpilled. Kényelmes nyugalom és elszenderítő kimerültség vett erőt rajta. A hang elpuhult, elmosódott, megnyúlt ám nem hagyta magára. Biztonságot árasztott magából, akár egy szoros, meleg ölelés, melyre édesapjának erős karjai között lelt. Akár az otthon kényelmes, szivet melengető oltalma.


Megnyugvás volt az ismerős hang, mely születésétől kezdve végig kísérte az életét, s tizennyolc évvel később ismét, ezúttal egy örökké tartó álomba ringatta a fiatal felnőttet.

Nyirkos, hideg kezén erős, meleg ujjak ölelését vélte érezni, mielőtt minden érzése ki nem szivárgott ujjai közül.

Az élet néha olyan könnyen tűnik el, akár a soha el nem ejtett, gyémánt ragyogású könnycseppek néma zuhataga szárad fel.

°•°•°

Jungkook érzéstelennek tetsző, mélyen lefojtott zaklatottsággal ült a hintán, bambán meredve maga elé. Nyugalmat akart érezni az olvadó hóréteg láttán, ám az elcsöppenő táj homályos környezetként kísértette csak gondolkodásra képtelen elméjét.

A játszótéren volt, ahol akaratlanul is egy régmúlt emlék megfakult színvilággal elevenedett meg előtte. Tulajdon tétova, s éppen ezért botor alakja, szemeinek tudatlan, örökké zavart csillogása, s egy sötét ruhás, keskeny, mégis szilárd alkatú fiú körvonalai lebegtek lelki szemei előtt.

A képet - akárcsak egy állóvizet - szakadt, piszkos barnára kopott tornacipő pár zavarta fel. Jungkook arra sem vette a fáradtságot, hogy feltekintsen a jövevény arcára. Felesleges lett volna, anélkül is megismerte a vékony lábszárak tulajdonosát.

Váratlanul feltámadó szél marta könnyes szemeit, koromfekete tincsei légies táncot lejtettek a szellő könnyed szárnyán.

- Vége van, nem igaz? - Jungkook megrezzent az érdektelen, száraz hangtól, mely valahogy mégis fénytelennek és meggyötörtnek tetszett. A fiú nem válaszolt, egyik pillanatról a másikra kétrét görnyedt és szívettépő zokogás szakadt ki belőle.

Az iszonyat, a fájdalom és az agyzsibbasztó hitetlenség fületsértő üvöltést préseltek ki belőle. A napok óta kínzó szorongás, élesen pulzáló fájdalom és a végleges gyász keserű egyvelege sosem kaptak feloldást csak egyre nagyobbra duzzadtak benne. Forró, elviselhetetlenül perzselő lávaként zúdultak le rá, s Jungkook úgy érezte, egyszerűen beleőrül.

Yoongi térdre rogyott és magához szorította a fiút. Az ölelés idegen volt, mégis tele együttérzéssel és a kölcsönös veszteség érzetével. Megnyugvást azonban nem adott.





Kellemes, meleg májusi Nap andalgott fent a felhőtlen égen. Élénk sárga sugarai megfestették a tájat, s színpompás vidámságot hintettek a komor hétköznapokba.
Jeon Jeongguk gondterhelt ránccal a homlokán lépett ki az iskola boltíves kapuján. Sápadt arca elé kézfejét tartotta napellenzőként, s a kissé csontos ujjakkal megszűrt árnyék rejtekében pásztázta az épület környékét. Felsőtestén élére vasalt iskolai egyenruha feszült, egészen ünnepélyes hangulatot kölcsönözve megjelenésének. Bőr cipője koppant a járdán, ahogy kisebb köröket kezdett leírni türelmetlenségében.

Kezeit zsebre vágta, s mikor jobb kezének ujjbegyei kissé éles, száraz tárgyat tapintottak, megkínzott ajkaira amolyan önkéntelen, keserédes mosoly vetült.

Óvatos mozdulattal kihúzta az összehajtogatott papírlapot, majd újra elolvasta a sajátos kézírással felvésett sorokat.

"Mindennap élj úgy, hogy az másnap érdemes legyen a folytatásra. Elvégre egy szar film második részét senki nem nézi meg, nem igaz?"

- Vége - 

Magány 6.

Jungkook éberen feküdt az oldalán. Kissé megduzzadt szemhéjait és elpilledő elméjét rendületlenül kényszerítette ébrenlétre.

A késő reggeli napsugarak sziporkázó fénye melegen cirógatta hűvös orcáját. Sehol nem volt a tegnapi bágyadt félhomály, a téli fényviszonyokhoz képest kifejezetten világos volt. Az elmúlt nap borús hangulata után egészen váratlan, arcpirongató enyhülés érkezett, igyekezvén felverni a megdermedt élővilágot.

Jungkook jóval nyugodtabb állapotban sütkérezett a vihar előtti ragyogó napvilágban. Nem ígérkezett heves, vakító villámlásokkal és élesen dörrenő robajjal riogató égi háborúnak, csak csendesen, mindent észrevétlenül elmosó zivatar volt kilátásban, mely többek között Taehyungot készült magával ragadni.

Taehyung fakó arcára simuló pillái megrebbentek, álmatag, lapos pillantást kockáztatott csak meg, utána ismét lehunyta szemeit.

Jungkook megbabonázva, enyhe görccsel a gyomrában figyelte a fiút. A fülbizsergető csendben minden nesztelen és mozdulatlan volt, és ez a hangtalanság a biztonság csalóka érzetében ringatta el feszülten figyelő elméjét.

Mintha a homályos, zaklatott éjszaka történéseiben kívánna ismét elmerülni, halkan közelebb kúszott a felé fordult fiúhoz. Karcsú ujjain enyhén kiugró ujjperceivel gyengéd, mégis ügyetlen mozdulattal simított a sápatag orcára. Fülében hangosan dobolt a vér, tüdejébe reszketegen szívta be a levegőt. Nem hagyott esélyt arra, hogy esetleg felébredjen a fiú, a következő pillanatban közelebb hajolt és duzzadt, meleg ajkaival bátortalan, könnyű, sóhajtásszerű puszit hintett a fiú ajkaira. Arcbőre bizsergett, ahogy lenge fuvallatként érte a Taehyung orrán kiszökő meleg levegő. A telt ajkaira égetett csóktól gyomra remegett, mellkasa forrósággal telt meg, és torkáig kúszott a szorongó izgalom. Nem engedett a belülről feszítő, sosem tapasztalt vágyainak.

Alig pár másodpercig tartott az egész, s bár elvált tőle, tenyerével továbbra is melegen tartotta jobb arcélét.

Taehyung lassan kinyitotta a szemét, egészen kiismerhetetlen tekintettel figyelve Jungkookot. Nem tűnt többé álmosnak. A fiatalabb elpirult a másik pillantásának súlya alatt, s egy másodperc alatt megbánta a titkon elcsent puszit. Taehyung nem szólt egy szót sem, arcán nyoma sem volt neheztelésnek, csak végtelenül némán pásztázta a szégyenlős fiút. Aprót nyelt, ahogy Jungkook felé mozdult, ezúttal ő lopván egy bátrabb, igazibb csókot.

Habozva mozdította meg ajkait, s arcán Jungkook keze megremegett a gyönyörűségtől. Beleolvadt Taehyung ajkainak mozgásába, érezte, ahogy magába szippantja a fiú egyetlen egyszerű érintése, mígnem csak őt érzékelte maga körül. Nem érezte a takaró habkönnyű puhaságát, a korgó gyomrába maró éhséget, sem a melengető napsugarakat, csak a keskeny, hűvös ajkak egyre bátrabbá váló játékát. Ujjai életre keltek és végigcirógatták Taehyung arcát, egészen a tarkójáig, ujjbegyei felkúsztak a rövid tincsek sűrű erdejében, s finom nyomással invitálta magához közelebb az egészen távolinak tetsző fiút.

Elmosolyodott, ahogy Taehyung megborzongott. Érezni vélte a másik felhevült orcájáról sütő forróságot, és a csók egyre mohóbbá vált. Örvénylően nyelte el és rántotta egyre mélyebbre az érzés.

Taehyung csontos kézfeje önkéntelenül emelkedett meg, s egészen Jungkook derekáig meg sem állt. A paplan óvó takarásában vékony ujjbegyei óvatosan szivárogtak a felső könnyű anyaga alá, s a meleg, érzékeny bőrfelületre tapadtak lelkesen. Jungkook megrezzent a hűvös érintésre, s felhevült ajkaik közé sóhajtott.

Taehyung a mennyországban érezte magát. Ismeretlen, az újdonság erejével ható izgatottság ragadta magával és késztette egyre falánkabbá, hogy többet és többet akarjon a fiúból. A levegő súlyossá vált körülöttük, alig jutott szomjazó tüdejükbe, s mennél jobban kapkodták a levegőt, annál merészebbé is váltak. Taehyung egész testében megfeszült, valami hihetetlen módon, néhány mámorító percre úgy tetszett teste energiát nyert, és ez olyan erőt adott neki, hogy képes lett volna az idők végezetéig Jungkookot csókolni.

Karjával igyekezett közelebb húzni magához a fiút, s Jungkook azonnal kapott az alkalmon és ügyetlenül mocorogva igyekezett minél jobban hozzá simulni.

Odalent a bejárati ajtó hangos csattanással bevágódott. 

A csók megtört, a bensőséges pillanat szilánkosra hasadt, s a két fiú egymástól elszakadva, zavartan pislantott egymásra. Taehyung ki akarta húzni a kezét a másik pólója alól, ahogy Jungkook is el akarta engedni a másik tarkóját, azonban egyikük sem mozdult.

Csak meredtek egymásra csillogó szemekkel, mintha a világ is megállni látszott volna egy töredéknyi időre.
Mély lélegzetvételekkel igyekezték enyhíteni légszomjukat és lehűteni felhevült testüket.

Jungkook úgy érezte magát, mint aki váratlanul ébredt fel valamiféle megbabonázott révületből, s elméje erőlködve az üres, hiányzó emlékek előkerítésével foglalatoskodna. Szédült, képtelennek érezte magát összefüggő mondatok alkotására, s csak szavak kergetőztek elméjében, tébolyult táncot ropva idegeinek reszketegen pendülő húrján.

Taehyung, csók, tél, tavasz.

A tavasz volt a kedvenc évszaka, az újjászületés és a szerelem toposza. Azt kívánta, bár tavasz lenne, hogy megmutathassa a fiúnak a kis virágágyását, ahol minden évben lelkesen nevelgetett néhány, általa tetszetősnek vélt virághagymát.

Ám még csak tél volt, február közepe, s ahogy a hónap vége közeledett, úgy valami létfontosságú is elillanni látszott a tovatűnő idővel.

A jelenbe kapaszkodott kétségbeesetten, mintha az időtlen pillanatban akarna örökké élni. Azonban az élet kegyetlenül folyt tovább, a napok csikorgó vaskerekeken vánszorogtak tova, s mire Jungkook észbe kapott, már nem volt hova tovább.

A jövő észrevetlenül csusszant át a jelenbe, majd lett múlttá.

A hónap végével, a tél végtelen, makulátlanul fehér hótengerének pusztulásával együtt pedig Jungkook szíve is megszakadt.

Taehyung kihúzta a kezét a takaró alól és Jungkook karja felett átnyúlva, a fiú orcájára simította tenyerét. Sötét, bársonyosan aranyló tekintettel követte ujjainak tekervényes útját. Kedvtelve elmosolyodott az érintése nyomán keletkező pír láttán.

- Kapsz egy esélyt - mondta kissé rekedtes, fénytelen hangon. Jungkook szemöldöke értetlenkedve összeszaladt.

- Mégis mi... Ó - szemei megcsillantak, ahogy eszébe jutott tegnapi merész viselkedése.

- Ó? Ennyi? - Taehyung féloldalasan elmosolyodott, sötét íriszei csintalanul villantak meg. Jungkook engedett a piszkálodásnak és arcába még több vér tódult.

- Nem, mármint igen, örülök, csak meglepett, hogy ilyen hamar esélyt adsz.

- Nos, nem sok időm maradt hátra, nem igaz? Hova várjak - Taehyung hangleejtése csípőssé vált, csontos vállát hanyagul megrántotta, azonban a mozdulat túlontúl merev volt ahhoz, hogy érdektelennek hasson. Jungkook mondani akart valamit, bármit, amivel csak úgy eltörölhetné a fiú szívéből az őt nyomasztó bánatot, akár a felgyűlt, piszkosszürke porszemcséket az ablaktábláról, azonban tudta, hogy ő ehhez édeskevés.

A földi javak fényűző összességeinek roskatag halmaza sem lett volna elég ahhoz, hogy boldoggá tegyék, sem elérni, hogy a fiú igazi nyugalmat lelhessen a Földön, így minden reményét az Ég adta kényelmekbe vetette.

Már ha várt rá egyáltalán bármi odafönn.

Taehyung csöndesen, enyhén elnyílt ajkakkal és fájdalmas tekintettel meredt maga elé, éppen eléggé legyöngülve ahhoz, hogy a bensőséges pillanat részesévé tegye Jungkookot. Továbbra is álmosnak érezte magát, s habár szíve gyorsabban vert a másik fiú közelségétől, már nem érezte azt a pezsdítő energiát, mely percekkel ezelőtt úgy tűnt elsorvadt izmainak maradékát szétfeszíti.

Nem maradt semmi, kiszivárogtak a csontos végtagokból, magára hagyván a legyengült szervezetet. S Taehyung támasz nélkül észrevétlenül billent meg a meleg fénysugár tűző rivaldafényében, s bukott át az ébrenlét tükör szilánkokkal kikövezett sziklaszirtjének látóhatárán.

Nem érezte a légellenállást, a szellő nem fütyült a fülébe. Egyetlen egy, reszketeg hang kísérte magányos útját a sötét, végeláthatatlan semmibe ásítozó szakadékban, s egy pillanatra úgy tetszett saját kétségbeesett sikolyát hallja, azonban a magasra csúszott hangtónus túl idegennek, valahol mélyen mégis ismerősnek hatott a saját fülének. Egy gondolat szökött eltompuló tudatába, ám amint igazán azonosíthatta volna a hang tulajdonosát, az elhallgatott.
Soha véget nem érő, halálos, mégis békés csend borult rá.

°•°•°

Összeragadt szemhéjait nehezen nyitotta fel, ám a várva várt napvilág helyett vaksötét fogadta. Mocorogni kezdett, jobb kezével erőtlenül dörzsölte meg szemeit, ám továbbra is a fénytelen semmi uralkodott körülötte. A hátán feküdt, a paplan álláig húzva melengette didergő testét, s habár jól esett az a melegség, melyet nyújtott, korlátozó tényezőnek érezte, s türelmetlenül söpörte le mellkasáról. Lassú, ügyetlen mozdulatokkal igyekezett ülésbe tornáznia magát, s már nem sok kellett, hogy függőlegesbe kerüljön felsőteste, mikor idegen ujjak tapintottak pamuttal borított vállára.

Taehyung megrezzent s az ellenkező irányba hőkölt, kis híján leborulva az ágyról.

- Csak én vagyok - susogta egy hang, melyet az utóbbi időbent igen gyakran hallott. Meleg, puha ujjak tekeredtek a csuklójára, s finoman, mégis erélyesen húzták messzebb az ágy szélétől.

Az ágynemű halkan neszező suhogása, forró lehelet és könnyed sóhaj szivárgott felé a nyugalom fénytelen leple alatt. Ahogy a noszogatásnak hála bekúszott egészen az ágy közepéig, s elfeküdt a párnán, meleg test bújt hozzá a paplan könnyű anyaga alatt. Kíváncsi ujjacskák kotorásztak a mellkasánál, melyet karja követett, s végül egy sötétlő fejbúb súlya ereszkedett észrevétlenül mellkasára. Letarolt fadarabként feküdt a hátán, miközben tűrte a másik közelségét.
Édes, lassacskán ismerőssé váló illata elöntötte az orrát, elbódította és elringatta a súlytalan éjszakában.

°•°•°

Alig egy-két nap telt ebben a mozdulatlan békességben.
A két fiú különleges kapcsolata nyílthatatlan rózsaszálként száradt el a bimbót takaró levelek között, melyek mereven fojtották el az energiától duzzadó virág további fejlődésre tett kisérleteit. Jungkookot kínozta a változatlan egyhangúság, a változás gondolata mégis halálra rémisztette, hiszen az egyenlő lett volna Taehyung egészségének romlásával. Éppen ezért úgy érezte az örökké valóságig képes lenne ugyanazt a szívettépő állapotot elviselni, a törékeny pillanatban lebegni, mint sem egy napon véget érjen az egész. Nem volt menekvése az egész rémálomból. A lidércnyomásos látomás elemi erővel nehezedett rá, s az elviselhetetlen lelki nyomáson egyedül Taehyung könnyített.

Bágyadt, mégis fénylő tekintete egyetlen pillantással beragyogta Jungkook szilánkosra hasadt szívét, melegséget és olyan harmonikus békét hintve szorongó lelkébe, melyre egész életében vágyott. S hogy azt éppen egy haldokló, számára oly kedves és önzetlen személy hozta el, perzselte és csak nem derékba törte a harmatgyenge lábakon ingadozó lelkiegyensúlyát.

             
          
     
A napokra jellemző keserédes, idilli hangulatot kegyetlenül ketté vágta egy újabb sötétlő, nyugtalanságot ígérő fénytelen éjszaka. Jungkook aznap éjjel nehezen tért nyugovóra, s az álmatlanságot végül szorosan Taehyunghoz simulva sikerült csak elűznie.
A mély, álomtalan álomból pedig a magány hűvös lehelete rázta fel. Egy pillanatra fel sem fogta mi történik, csak ült az ágyon egyre zaklatottabban és nem értette hová tűnt a másik.

Már rutinos mozdulattal tapintotta ki az éjjeli lámpa kapcsolóját, egy pillanat alatt kellemes félhomályt teremtve a szobában. Ezúttal nem ijedt meg, nem hagyta, hogy a teljes pánik eluralkodjon felette, hanem csendben várta, hogy az idősebb visszajöjjön.

Lomha percek vánszorogtak el dermedt tétlenségben, mígnem Jungkook nem bírta tovább és felpattant. Halkan nyitotta ki a szobaajtót, s a további kellemetlenségek elkerülése végett nyitva is hagyta. Bizonytalanul indult meg a folyosón a fürdőszoba felé.

- Tae? - halkan kopogott be az ajtó sötétre mázolt falapján, ám válasz nem érkezett.

- Bent vagy? - üresen csurgó, kietlen hangtalanság fogadta. Jungkook igyekezett magánál maradni, mielőtt teljes önkívületben berúgja az ajtót, azonban embert próbáló feladatnak bizonyult ennyire végtelenül higgadtnak maradni.

- Taehyung, bemehetek? - semmi válasz. Fájdalmas intenzitással vert a szíve, úgy, hogy még a halott csendet is elnyomta fülében. Tétova ujjakkal nyúlt a kilincshez, s ahogy óvatosan lenyomta, hatalmas megkönnyebbülésére az ajtó engedett.

Bedugta a fejét az apró résen, ám az elé táruló látványtól azon nyomban hátra hőkölt. Megállíthatatlanul reszketni kezdett, egyszerűen gondolkodni se volt ideje, s habár elméjét elvakította a megrettenés, sarkig tárta az ajtót és a földön kuporgó Taehyunghoz sietett.

- I-istenem, jól vagy? - a csontos vállakra markolt, hogy életet leheljen a sovány, sápadt testbe. A fiú magánál volt, csont és bőr ujjacskái görcsösen markolták a fehér, eredetileg kéztörlésre használt anyagot, melyet vére áztatott émelyítően lucskosra. Felszínesen kapott levegőért, miközben bólintott egyet.

- Kicsit vérzik az orrom - motyogta kábán. Hosszú, csaknem csontig sorvadt lábait mellkasához hajtogatta, ám az erőtlenségtől enyhén oldalra buktak bénán.

Jungkooknak ideje sem volt gondolkodni, ott térdelt egy kisebb vérvörös tócsában egymaga, az éjszaka közepén és halvány lila gőze sem volt arról, hogyan segítsen a fiún.

- M-mit csináljak Tae? - hangja vékony volt és remegett az elfojtott könnyektől és a kétségbeeséstől. Aprócska fiú volt ő ahhoz, hogy ennyi vért lásson egyszerre. A száján kapkodta a levegőt, mivel nem akart rosszul lenni a fémes illattól, ami terjengett a kicsiny helyiségben.

- Szólj anyának.

- N-e hívjam a-a mentőket?

- Csak hívd ide anyát - Taehyung hangja mély és egyenletes volt. Az egyetlen, ami pillanatnyi józanságot vert riadt lényébe.

Véres nadrággal és reszketeg térdekkel botorkált el a folyosó végéig, a szülői hálóhoz, ahol habozás nélkül kopogtatni kezdett. Nem gondolt arra, hogy mennyire illetlen, hogy milyen eszelős lehet a tágra nyílt szemeivel.

A fürdőszoba lámpája gyenge napvilágot teremtett a szűkös folyosón, s a kitárult ajtóban álló férfi azonnal kiszúrta gyenge fényénél a vérfoltot.

- Mi történt Jungkook? - a fiú rövid ismeretségük során először kényszerült abba a helyzetbe, hogy négyszemközt beszéljen a férfihez, ám nem volt ideje zavarba jönni.

- T-taehyung rosszul v-van - dadogta fehér arccal, s a férfi számára ez a három szavacska is elég volt; finoman odébb tessékelte a remegő fiatalt és a nyitott fürdőhelyiségbe sietett.

Egy pillanatra maga is megtorpant az őt fogadó látványra, azonban elképzelhetetlen módon hideg nyugalmat erőltetett magára.

- Jól van kisfiam, itt vagyok - dörzsölte meg erős tenyerével a törékeny vállacskákat. A mellettük álló mosdókagyló szekrényéhez nyúlva újabb, tiszta törölközőt kapott elő.

- Add azt ide szépen. Itt van egy másik - alig vette el a véres anyagot, a fiú orrából ismét vérvörös nedű kezdett csordogálni ajkaira, melynek egy újabb törölközővel szabott gátat. Jungkook borzongva gondolt vissza a bűnös csókokra, melyeket nem is olyan régen ezekre a pirosra festett ajkakra lehelt.

- N-ne hívjam a mentőket?

- De igen, méghozzá azonnal!

Jungkook tompán ült a műanyag székben. Mellette a két felnőtt feldúltan, ugyanakkor mozdulatlanul ültek, akár két báb, arcukra mázolt emberi érzésekkel.

Haneul felszipogott, s az éles hangra a fiú megrezzent. 

Az édesapa karikás szemekkel, gépies mozdulattal nyúlt, hogy megsimogassa a hátát.

- Nyugodj meg, szívem - szólt rekedten. A nyugtatásra szánt szavak hidegek voltak, csordultig telt hamis ígérettekkel, elvégre semmi nem volt a pillanatban, ami okot adott volna a nyugalomra, éppen ellenkezőleg.

Aznap éjjel kezdődött meg a tortúra, mely visszafordíthatatlanul az érzelmi szakadék szélére sodorta csaknem mindnyájukat. 

Bódult csend ereszkedett rájuk, fáradtság és velőt rázó riadalom, rideg, kényszeres mozdulatlansággal vegyítve. Jungkookot kirázta tőle a hideg.

Nem sokkal később a mellettük lévő, fehér ajtó kitárult és egy karikas szemű, idősebb férfi lépett ki rajta. Szomorú szürke szemei üresen vetültek a néma társaságra, kissé megpuffadt kézfejét fehér köpenyének zsebébe rejtette.

- Kim Taehyung hozzátartozói? - a kérdés felesleges és formális volt, tekintve a kihalt folyosót, mégis elhangzott. Jungkookot bosszantotta a balga hangnem.

- Igen - szólt a családfő, miközben talpra állt. Haneul a férfias felkarba kapaszkodva támogatta a még sokktól remegő testét, vörös szemeit az orvosra függesztve.

- Kövessenek, kérem - intett egyet a fejével, s mivel a felszólítás világosan a felnőtteknek szólt Jungkook ülve maradt. 

Némán, könnytelenül gubbasztott a kihalt folyosón, igyekezvén feldolgozni a nemrégiben látottakat.

Magány 5.

Hideg, sötét csütörtöki reggel volt. A Nap a hamu szürke felhők szikár gyűrűjében rostokolt, tétova fénysugarai erőtlenül feszültek börtönfalainak; mindhiába.

Aranysárga sugarai helyett fénytelen köd ereszkedett alá, hogy aztán tükörként verje vissza a kiszökő napfényt. A Föld lakói aznapra élettelen sötétségre és nyomott hangulatra voltak ítélve.

Színtelen, már-már fakó félhomály derengett be Jungkook leengedett redőnyének aprócska rácsai között, hosszanti csíkokat festve tejfehér arcbőrére. Jungkook nyugalmas, pihenéssel töltött óráinak száma a végét járta, előre beállított ébresztőórája csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elviselhetetlen csörömpöléssel felverje a kimerült fiút.

Alig két perccel később valóban megszólalt az apró ketyere, s Jungkook sima, feszes arcbőrén kellemetlen, nyűgös fintor keletkezett. Apró, fekete pillákkal övezett szemhéja lassan felnyílt, fejbúbját erőtlenül megemelte, hogy nehezen az órára fókuszálhasson. Erősszálú, éjfekete tincsei kakastarajként magasodtak a plafon felé, kissé duzzadt ajkait egymáshoz préselte, ahogy egy kezdetleges ásítást elnyomott. 

Álmatagon fordult hasra, kezeit a párna alá fúrva kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Nyúlánk teste megfeszült, izmai átmelegedtek és erőre kaptak, így jóval hajlékonyabb és pontosabb mozdulatokkal fordult vissza és nyomta fel magát ülő helyzetbe. Bő, fűzöld pólója a sok forgolódástól megcsavarodott törzsén, s a fiú párszor meghuzigálta a kinyúlt, vékony anyag alját, hogy ismét lazán lógjon alá keskeny vállairól. Takarója kupacba pöndörödve rejtette lábait az ágy végében, s a fiú csak kedvetlen, elnagyolt mozdulatokkal igyekezett lerugdosni magáról. Ám az anyag nem engedett, a takaró elcsúszott a huzatban, s kibogozhatatlan kötélként tekeredett rá. 

Jungkook egy percre megmerevedett, szemöldöke ráncba szaladt és értetlenül nézte fogságba esett végtagjait.

Végül egy halk káromkodás után odahajolt, hogy valahogy megoldja a kialakult helyzetet. A műszálas huzat a sok surlódástól kellemetlenül feltöltődött, s a fiú érezte, ahogy hajszálai arcához tapadnak. Megborzongott, ujjaival türelmetlenül tincsei közé túrt, melyek pattogó hangot hallatva ujjaihoz simultak. Jungkook kezdte elveszíteni a türelmét, s mikor nagy nehezen kiszabadította lábait, bosszúsan felpattant és a fürdőszobába ment. A szülei már dolgoztak, az öccse pedig még aludt, így pár percre csend és nyugalom vette körül. Magára zárta a fehér ajtót, s azonnal megnyitotta a csapot. Orra alatt szidni kezdte a takaróját, mely egyébként meleget és édes álmokat biztosított neki a didergő éjszakákon. A kezeiről lecsöpögő vizet a szálló hajára kezdte csorgatni, ám mivel hosszadalmas folyamat volt, egyszerűen bedugta a fejét a csap alá.

Csuromvizes haját kicsavarta, majd egy kicsit átdörgölte, de egyéb figyelmet nem szentelt neki. Erős immunrendszere volt, egy pillanatig se tartott attól, hogy esetleg beteg lesz.

Elhagyta a fehér csempével bevont helyiséget és gyorsan felöltözött. Egy fekete farmert és fehér pólót vett csak fel, igyekezvén minél több időt spórolni ruha válogatás helyett.

Fiatalabb testvérét kirázta az ágyból, türelmetlenül terelgette a konyha felé, hogy minél hamarabb megreggelizzen. Még szendvicset is készített neki, telepakolta zöldségekkel és sok sajttal, ugyanis Seung Woon nagyon szerette a sajtot.

Egy kicsivel hamarabb értek oda a szükségesnél, így Jungkook, hogy addig se fagyjanak halálra, a bejárati ajtóhoz lépve becsengetett.

Taehyung anyukája sápadtan nyitott ajtót, kifejező tekintete alatt arcbőre kissé megereszkedett a kimerültségtől. Jungkook akaratlanul is de aggódni kezdett, íriszeivel tüzetesen vizsgálta meg a vonásait, az asszony azonban épp olyan kifejezéstelen arccal meredt rá, melyet már megszokhatott Taehyungtól.

- Gyertek csak beljebb - intett a fiatalok felé egy gyérre sikeredett mosollyal ajkain, hiába volt tele jóindulattal. Fáradtnak tűnt, máskor alaposan fésült, csillogó haját egy kapkodva összeállított kontyba kötötte, csinos, fehér blúzán kávéfolt éktelenkedett, egyik fülcimpájából pedig hiányzott a fülbevaló. Jungkook szeretett volna szólni a hiányzó ékszerről, ám a házba érve végül meggondolta magát.

Seulgi egy lilás nadrágban szaladt le a lépcsőn, kinyúlt felsőjén pedig Micimackó méretes alakja díszelgett. A haja kócos volt, apró kezecskéiben pedig egy fésűt szorongatott.

- Anya, anya, megfésülsz? - Haneul türelmetlen, nehezen felfestett mosollyal fordult a kislány felé.

- Kicsikém, mondtam, hogy először öltözz fel teljesen és majd amikor reggelizel, akkor megcsinálom a hajad.

- De anya, én ebben a pólóban szeretnék menni.

- Seulgi, pizsamában nem megyünk az utcára, menj szépen és keressél magadnak egy másik felsőt.

Seulgi lebiggyesztette alsóajkát, Jungkookra egy oldalsó, durcás pillantást vetett, majd feltrappolt a lépcsőn. Az asszony egy udvarias mosoly után szintén elindult az emeletre, magára hagyva a testvérpárt az előszobában.

Seung Woon egy pillanatig se volt zavarban, habozás nélkül megindult a konyha felé. Jungkook tétován, de követte, mivel jelen pillanatban ő volt az egyetlen társasága, és semmiképp nem akart egyedül maradni az előszobában.

A kissé szűkös helyiségben lámpa égett, hiába a nagy ablak, mely vakon ásítozott a kinti hideg szürkeségbe.

Mintha minden színt kiloptak volna a környezetből, s azokat a konyhába gyűjtötték volna. A napsugarak melegét a falra festették, a fű fakó zöldjét egy-egy bögrén lehetett viszont látni, a fák barna árnyalata pedig a konyha bútorzaton díszelgett.

Az Ég finom kékje az ablaknál álló asztalka terítőjén lelt új otthonra, s a száraz, fagyos talaj megkopott barnája a Taehyung ujjai között szorongatott bögre belsejében rekedt.

A vékony fiú szótlanul meredt rájuk, már-már borzongatóan hideg arckifejezéssel. Szeme alatt lilás, vöröses táskák húzódtak, mintha a fiú évezredek óta nem aludt volna, minden egyes éjszakát a magány terhe alatt töltve el az ébren lét kínzó, kérlelhetetlen józanságával.

Jungkook szíve fájdalmasan dobbant meg, úgy érezte a tüdeje összeszűkül, és nehezen jut levegőhöz. Taehyungot még sosem látta olyan kimerültnek, és ez borzasztóan megijesztette.

Nem félt az elkövetkezendőktől, hanem egyenesen rettegett. 

Jungkook kissé zaklatottan kipislogta szemeiből az észrevétlenül felgyűlt, forró könnyeket.

Taehyung vállairól bő, fekete kardigán lógott alá, melytől sápadt kézfeje kétségbeejtően erősen elütött. Az ablaknak döntötte görnyedt hátát, elfehéredett ujjai pedig rezdületlenül tartották az agyagszínű, kissé elcsempült szélű bögrét.

- J-jó reggelt - Seung Woon nagyot nyelt, mielőtt az asztal túloldalára telepedett volna.

Az idősebb biccentett egyet, némán viszonozva a köszöntést. Tekintetét a bögre tartalmára szegezte, mielőtt ismét kortyolt volna belőle. Jungkook büntetlenül figyelte tovább a fiút, szemei csakúgy itták a látványát és minden apró rezdülését. Egy pillanatra inába szállt a bátorsága a tegnapi fogadalmát illetően, azonban nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta ez a gyengeség.

Minden pillanatban, minden másodpercben emlékeztette magát arra, hogy miért csinálja. 

Taehyungért. S talán egy kicsit magáért is. Nehezen látta be, de kedvelte a fiút, s önző módon egyre többet és többet akart látni a keskeny töredékből, mielőtt nem késő.
Ám Jungkook már régen elkésett, pusztán egy idegen betolakodó volt, aki az utolsó előtti pillanatban toppant be, épp elég korán ahhoz, hogy a halotti ágyát még láthassa. És Taehyungnak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ez az idegen fiúcska ott lábatlankodjon mellette az utolsó napjain, vagy ne adj Isten még a temetésén is. Bár az neki már édesmindegy volt.

Borzasztóan fáradt volt, nem akart senkit és semmit, csak csendet és nyugalmat. Már nem sírt azon, hogy mi vár rá, hogy cserbenhagyták.

Megbékélt.

És ez a környezete számára borzasztóan ijesztő volt. Az a végtelen nyugalom, ami belőle áradt, maga volt az elmúlás csendes előszele, melynek harmatillatos aromája észrevétlenül bódította el érzékeit.

- Tae, elkísérsz minket? - Seulgi a bátyja elé ugrott, s csillogó szemekkel várta válaszát. Taehyung cserepes, színehagyott ajkait megnyalta, csontos ujjaival békítően puha, pirospozsgás arcocskájára simított.

- Nem, kint már túl hideg van nekem - mondta halkan. Nagyot nyelt a mögötte álló, holló hajú fiú, annak ellenére, hogy az arcára nem ült ki semmilyen érzelem.
Kissé odébb sétált a nem túl tágas helyiségben, mivel nem szeretett volna a testvéri pillanatba rondítani.

Kínos mosollyal pislantott öccsére, valamiféle hasonló búcsú reményében, azonban a kisfiú pufi arcából fekete bogárszemei üresen pislogtak fel rá. Jungkook azért finoman megpaskolta a gyermek fejét.

Az emeletről halk, tompa léptekkel Haneul közeledett, egyik karján egy méretes, rózsaszin hátizsákkal. 

Jóval összeszedettebbnek tűnt, a blúzát lecserélte, megfésülködött és a fülében ékeskedő ékszer is meglelte párját. Kimerült vonásait enyhe sminkkel fedte el, s habár így kevésbé tűnt természetesnek, kétségtelenül csinos volt. 

Meleg tekintete először Jungkookra vándorolt, kellemes, lágy vonásain sejtelmes mosoly jelent meg.

- Biztos hogy itthon szeretnél maradni?- kérdezte, miközben kedvesen Jungkook karjára simított. A fiú csak bólintott. Haeul rendületlenül mosolygott, mint aki ezt a választ várta.

- Makacs fiú, egy kis türelem kell hozzá, de hatalmas szíve van - susogta bizalmasan, hogy az említett ne hallja. Jungkook maga se értette miért, de elpirult és nem mert az asszony szemébe tekinteni.

- Seulgi, Woonie! - szólította őket Haneul, mikor ő is magára vette bélelt szövetkabatját.

Jungkook az előszobában állt és nézte, ahogy a két kisgyermek kilép a küszöbön, majd Taehyung csendesen bezárja utánuk a bejárati ajtót. Nem fordult meg, csak némán állt falapra helyezett kezeivel.

- Miért vagy még itt? - kérdezte leheletnyi éllel a hangjában. Mély orgánuma rekedtesen csengett, keskeny vállait pedig kissé felhúzta.

Jungkook nem felelt, csak meredten bámulta a sovány alakot, aki törékeny egyensúlyát észrevétlenül támogatta meg ahogy az ajtónak dőlt. Egyikük sem szólt, azonban nem kellett mondani ahhoz, hogy Jungkook érezze mennyire nehezen megtűrt vendég a házban.

Taehyung megpördült a tengelye körül és szúrósan tekintett a fiúra. Kissé megtántorodott a hirtelen lendülettől, erőtlen ujjaival megmarkolta a kilincs karcsú fogantyúját törzse mögött.

Hosszan meredt a fiatalabbra, sötét íriszei ez egyszer, kivételesen nem kifejezéstelenek voltak, hanem csordultig teltek ellenszevvel. Jungkook közeledése védekező reakciót váltott ki belőle, úgy nézte a fiút, mintha helyben porrá akarta volna őrölni kimeresztett tekintetével. De nem történt semmi. 

Jungkook továbbra is ott állt előtte, porcelán arcbőrén halovány, zavart pír ütközött ki. A félhomályban alig volt észre vehető, és Taehyung utálta, amiért neki egyből feltűnt.

A fiatalabb először próbált minél nyugodtabb maradni, esetleg feltartott kezekkel jelezni, hogy békével jött, de végül nem tette. Úgy gondolta, ha igazán különb akar lenni a többieknél, akkor máshogy is kell kezelnie Taehyungot.

- Otthon csak unatkoztam volna, így gondoltam hasznosítom magam és szórakoztatlak egy kicsit.

Taehyung szemöldöke alig észrevehetően megrándult meglepettségében.

Jungkook arra számított, hogy egy csípős megjegyzéssel hárítja az ajánlatát és elküldi, azonban a fiú néma maradt. Metsző pillantású szemeit lehunyta, testtartásának merevségéből veszítve vetette hátát az ajtó szikár lapjának. Torokig kúszó, savas hányinger tört rá, melytől egyszeribben a szokásosnál is reszketegebbnek tetszettek lábai.

- Oké - mondta végül kifejezéstelenül. Nem volt benne se öröm, se keserűség, hangleejtése olyan színtelen volt, akár sápadtan világító arcbőre.

Jungkook nem érzett diadalt, se boldogságot. Úgy érezte, egy nyomasztó napra társaságul szolgálhat egy halálos beteg számára, akár egy önkéntes, pedig ennél jóval többről volt szó. Jungkook nem tudott volna olyan lelkinyomást elviselni akárki kedvéért. Taehyungért viszont zokszó nélkül állt minden megterhelést.

Végül a nappaliba telepedtek le, a kanapé két távoleső szélén. A bézs, hasított bőr hatású kanapé puha volt, Taehyung úgy érezte bármelyik pillanatban képes lenne elszenderedni rajta, azonban Jungkook jelenléte nem hagyott nyugalmat számára. Aludtak már együtt, de a szituáció merőben más volt és a fiatalabb nem úgy tűnt, mint aki belátható időn belül távozni készülne, így jobb ötlet híján a távirányítóért nyúlt.
Idétlen, bárgyú humorú műsorok váltották egymást a csatornákon, mígnem egy pár évvel ezelőtti akciófilm ismétlésénél ragadtak. Nem volt kifejezetten szórakoztató, de az üres csend élét kellően elnyelte a káromkodások és csatakiáltások zajos egyvelege. Ez persze nem szüntette meg a kínos légkört, pusztán ideiglenes megoldásként szolgált a kommunikáció hiányának elfedésére.

Dél előtt nem sokkal a sokadik film nézése közben Jungkook merész lépésre szánta el magát.

- Mondhatok egy viccet? - Taehyung olyan fejet vágott, mint aki megfeledkezett a másik jelenlétéről, hangjának csengése egészen meglepő és idegen volt hallójáratainak tekervényes zeg-zugaiban.
A kérdést fel se fogta igazán, csak üres tekintettel biccentett egyet. Jungkook izgatottan felé fordult, lábszárait törökülésbe húzta.

- Oké. Szóval, a mosómedve nyolc órát dolgozik, nyolc órát pihen és nyolc órát szórakozik. Mikor mos?

Taehyung döbbent fejjel meredt Jungkookra, aki egészen irreálisan széles mosolyra fakadt.

- T-tessék? - nem igazán a viccet akarta ismét hallani, inkább volt aféle ösztönös visszakérdezés. Jungkook elnevette magát.

- A mosómedve nyolc órát dolgozik, nyolc órát pi-

- Elsőre is hallottam. Arra értettem, hogy te most komolyan faviccekkel akarsz szórakoztatni?

Jungkook mosolya leolvadt, alsóajkát pedig játékosan lebiggyesztette.

- Hát... gondoltam valahogy oldom a légkört - vont vállat szégyenlős pírral orcáin. Taehyung majdnem keserűen felkacagott a másik naivitásán, de sikerült időben lenyelnie nevethetnékjét.

- Ha nem lógnál a nyakamon, akkor nem kéne ilyesmivel bajlódnod.

- Miért utasítasz el, amikor barátkozni próbálok veled?

- Mert nekem nem kellenek barátok - vágta oda dacosan. Jungkook nem tehetett róla, elhúzta a száját és lekicsinylő pillantását az elgyöngült fiúnak szegezte.

- Nekem nem úgy tűnik.

Az ezután aláereszkedő csönd feszültséggel telt meg, ugyanis mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy Jungkooknak igaza van. Taehyung nem felelt, fejét elutasítóan elfordította.
Jungkookot a bűntudat savas epéje kezdte el belülről marni, ahogy a lesoványodott, összeesetten kuporgó testet figyelte. Taehyung csontos arcélén futó izmai megfeszültek, mikor fogait keményen összeszorította. Óvatosan közelebb kúszott az idősebbhez.

- Engedd, hogy a barátod legyek - súgta engesztelő hangon. Taehyung leszegte a fejét, lenőtt tincsei szemébe hulltak. Egészen gyöngének érezte magát.

- Te ezt nem értheted.

- Mit? Hogy milyen érzés haldokolni? - A szó élesen karcolta a békés csönd tükörsima felszínét, és egyre mélyebbre vájt az így keletkezett kényes seb vérző elevenjébe. A fiatalabb nem is értette honnét van ilyen szavakhoz lelkiereje és bátorsága, de inkább hálát rebegett érte az Égnek, mintsem forszírozza az eredetét. Taehyung megrezzent, barna hajzuhatagának árnyékos rejtekében forró könnyek marták szemhéját.
Nem szólt egy szót sem.

Jungkook még közelebb evickélt hozzá, édes hangjával bársonyosan simogatva az érzékeny, védtelen fiút, akit a körülmények vérző húscafatokra szaggattak.

- Honnét tudod, ha esélyt sem adsz rá? Csak ennyit kérek Taehyung; egy lehetőséget a bizonyításra.

°•°•°•°

Jungkook hirtelen riadt fel. Szemei azonnal tágra nyíltak, pedig nem volt zaklatott, sőt. Kifejezetten nyugodtan aludt, valami mégis felrázta a mély, öntudatlan állapotból.
Kissé nehezen fókuszált álomittas íriszeivel, elpilledt karjával pedig elnagyolt mozdulattal nyúlt oldalra. A lepedő hűvös tapintása megrázta, fejét felkapta és felgyorsuló pulzussal bizonyosodott meg a nyilvánvalóról; üres az ágy.

Hol van Taehyung?

Az ágy szélére evickélt és felkapcsolta a kis éjjeli lámpát. Aranyos sugara tompán derengett a szoba túlsó falán, azonban lágy fénye sem tudta megédesíteni a magány keserűen kongó ürességét. Mert Taehyung nem volt a szobában.
Jungkook a mellkasához húzta térdeit és a hajába túrt. Hol van Taehyung? Máris...máris el telt volna az a pár hét?

Máris vége mindennek?

Jungkook erőltette az agyát. Hol vannak az emlékek? Az utolsó pár nap emlékei Taehyung édes ajkairól, éles, kissé komor pillantásáról, melyek fájdalom helyett édes, emésztő vágyat hintettek ártatlan szívébe.

Hova tűntek az utolsó napok?

A fiú megrettent, keserves könnykre fakadt. Azt hitte, hogy nehéz lesz az utolsó pár nap, azonban akkor értette meg, hogy mennyire szüksége van minden pillanatra, legyen az bármilyen keserű. Minden egyes kósza percecske, melyet Taehyunggal tölthetett, kincs volt.
Jungkook szívének legkedvesebb drágakövei voltak, melyeknek sziporkázó fénye beragyogta szorongó, riadt lényét. Erőt adtak neki, s a hirtelen hiányérzetbe bele tudott volna rokkani.

Mi történik? Hol van Taehyung? Miért nincs itt?

Hiábavaló kérdések roskatag halmaza nehezedett rá, s úgy érezte kipréselik belőle a levegőt. A nyugalom édes, andalító érzete Taehyunggal együtt köddé vált. Egyszerűen nem volt.

Görcsösen markolta meg kócos tincseit, a valós fizikai fájdalom semmi volt a tudathoz képest, hogy Taehyung nincs többé. Ízekre tudta volna tépni ez az egyszerű szókapcsolat.

Halkan kattanó hanggal a zár nyelve kiugrott a helyéről és az ajtó résnyire nyílt. Sovány, leheletnyit görnyedt alak suhant be az aprócska nyíláson, majd lassú, megfontolt mozdulattal vissza is zárta. Jungkook felkapta a fejét, vöröslő szemeiből forró könnyek hada csordult ki keservesen.
Nem hitt a szemeinek. Nem mert hinni, mégis oly áhítattal meredt a homályos alakra, mintha valahol mélyen mégis pislákolna benne a vak remény.

Az emberszerű folt igaz formát öltött, ahogy egyre közelebb ért az ágyhoz és a sárgás lámpafény bűvkörébe hatolt.
Jungkook alsóajka megremegett, majd össze is préselte őket.

- Jungkook, mi a baj? - Taehyung jellegzetes, finoman vibráló hangja áramütésszerűen érte a fiatalabbat. A kissé kócos hajú fiú alig ült le az ágy szélére, a fiatalabb szinte azonnal a nyakába vetette magát és szorosan ölelte magához vékony testét.

- Istenem, itt vagy - motyogta elakadó lélegzettel. Az idősebb kissé megrendült, de nem utasította el. Sovány ujjai hosszú árnyékot vetettek meggörnyedt hátára, ahogy habozva végigsimított rajta.
A gyengéd érintés hatással volt Jungkookra.

A fiú kiugró kulccsontja nyomta az orrnyergét, ahogy bal vállába fúrta fejét, de nem törődött a kellemetlen érzéssel, csak nagyokat szippantott finom illatának kesernyés aromájából. Taehyung közelsége feloldotta a torkát fojtogató gombócot.

Tiszavirág életű boldogság uralta el reszkető testét.

Ott volt vele, de vajon meddig?

- Minden rendben van - Jungkook megrezzent a bizalmas hangnemtől, mely közvetlenül a fülénél búgott elképzelhetetlenül mélyen és érzelmesen. Keskeny, hűvös ujjbegyek simultak tarkójára, majd onnét siklottak végig gerince vonalán. Úra és újra megismételte a mozdulatot egészen addig, amíg a fiatal fiú könnyei el nem apadtak.

Mikor különváltak a fiatalabb szégyenlősen lesütötte tekintetét ölében pihenő kezeire.
Nem mert felpillantani, hiszen meglehetősen váratlanul támadta le Taehyungot és tartott esetleges haragjától.

Felhevült, nedves bőrét bársonyos tapintású ujjbegyek pihekönnyű simítása érte meglepetésszerűen. Torka elszorult, nem is mert levegőt venni, miközben sután felpislantott hollófekete tincseinek zilált zuhatagában. Az oldalról eső sárgás lámpafény melegséget hintett a kiüresedő csendbe. Jungkook könny áztatta íriszeinek homályos látképe Taehyung hallgatag alakjára esett. A vékony fiú arcán szokatlan, alig észrevehető pír ült meg, s Jungkook gyorsan pislantott egyet, hogy kitisztítsa a látását. Fekete szemei lágy, tompa, napsárga fényben fürödtek. Tekintete már-már kedveskedő volt, a keskeny ajkak egyenes íve felfelé hajlott bizonytalanul.

Jungkook lassan, hangtalanul vett levegőt, nem akarván megszakítani a különleges pillanatot.

Tekintete elrévedt, dermedt, pislogás nélküli perceket töltött az előtte ülő teremtés csodálásával.

Az időtlen révület levegőtlen hevéből az arcát cirógató forró levegő rántotta ki. Szemhéja megrebbent, s az időközben elnyílt ajkak rózsaszin, keskeny vonalára siklott szembogarának fókuszpontja. Szinte ösztönösen hajolt előrébb, többet és mélyebbet szippantva a fiú kábító aromájából.

A fehér falon az aranyos fénysugár édes játékában két megnyúlt, látszólag egyforma alak lelt egymásra egy végtelenül gyengéd, szívdobbanásnyi időre.

Vannak dolgok az életben, amik sosem jönnek vissza. Egy jelentéktelen emlék, egy személy, vagy akár egy érzés.
Ilyen volt Taehyung csókja is. A pillanatban ragadt ajkaik elemésztően puha, habkönnyű találkozása.
Lágy, édes megsemmisülés. Jungkook örökké érezni akarta az émelyítő vágyat, a sápadt rózsaszín ajkak hűvös érintésének borzongató hatását, mely felhevült bőrén libabőr formájában ütközött ki.

Ígéret

Hangosan csobogott a forró víz a hófehér kádba. A kicsiny fürdőszoba megtelt a felszálló gőzzel, a légkör párás és izzasztó volt.
Megterhelő volt levegőt venni.

Jimin rövid ujjacskái kinyúlt pólójának rojtos szegélyéhez vándoroltak, karjait keresztbe vetette maga előtt, úgy emelte meg felsőjét. A vékony anyag hangtalanul siklott felfelé puha bőrén, s minél magasabbra jutott, annál többet fedett fel az alatt megbúvó sovány testből. Először a kiugró csípőcsont éles vonala tűnt elő, melyen kiszáradt bőre feszült. 

A póló tovább emelkedett, s óvatosan előbukkant a mellkasa is. A bordák gyűrűs vonala és a medencecsont feszítő ereje között derekának beesett íve bújt meg, mintha belülről kiszipolyoztak volna mindent, s csak a csontok tartották meg valamelyest emberi formáját. A piszkos szürke anyag a földre hullt, s nem sokkal később egy rövidnadrág követte. A fiú a kádhoz lépett, sovány karjával kinyúlt és elzárta a csapot.

Az első könnycsepp halkan és finoman zuhant alá csontos álláról. A második már kövérkésebb volt, nehezebben és súlyosabban csobbant a forró vízcseppek tengerébe. Jimin felhúzta csontos vállait, tökéletesre faragott, szobor szépségű, merev vonásai sápadtak és kifejezéstelenek voltak. Csak a könnye hullt félig leeresztett szemeiből. Dús, fakó ajkai cserepesek voltak, itt-ott néhány vércsepp rászáradt, ahogy túl vastag bőrréteget hántott le gyöngyfehér fogaival.

Azonban a kádban ücsörögve már nem rágcsálta ajkait. Mozdulatlanul gubbasztott a lassan kihülő vízben, magányosan várva könnycsatornáinak elapadására.

Sápadt volt és apró.
Borzasztóan elenyészőnek érezte magát mind a több liternyi vízben, mind az életben. És ez talán igaz is volt, de csak azért, mert a fiú maga akarta így. Saját magát rekesztette ki, és sötét gondolatainak tetemes súlya alatt lassan megfulladt.

Váratlanul megrezzent, pedig nem fázott és semmilyen hanghatás nem ijesztette meg. Mégis reszketett.

Mélyen szívta magába a fojtogató páratartalmú levegőt, mielőtt hátradőlt volna. Szemeit lehunyta, s az utolsó könnycsepp kristálytisztán ragyogva gurult végig arcán, majd fejest ugrott az ismeretlenbe. 

Sovány, erőtlen teste megpihent a kellemes hőmersékletű fürdővizben. Elernyedtek a végtagjai, szabályos metszésű arcán egy pillanatra mintha fájdalom okozta kín jelent volna meg, ám gyorsan leküzdötte magában az érzést.

Lehunyt szemhéja mögött karcsú fiatalember alakja elevenedett meg, keskeny metszésű szemeinek perzselő tekintete futólagos mosolyt csalt telt ajkaira. A szúrós pillantás akkoriban égette a mellkasát, most azonban csaknem tébolyult, keserédes gyönyört hintett szívébe.

Mély levegőt vett, majd hagyta, hogy a langymeleg oxigén kényelmesen szivárogjon ki résnyire nyílt ajkai között. Csontos mellkasa megsüppedt, ahogy a bordák ölelő íve követte a zsugorodó tüdő mozgását. 

Hagyta, hogy elgyengült teste szépen lassan egyre lejjebb csússzon az ívelt kád oldalán.
A víz finoman hullámzó érintése idegen volt, mohón falta magába az összetöpörödött, mozdulatlan testet, s Jimin megborzongott az időközben megnövekvő hőmérséklet különbségtől.

Elméjében a mellkasán felfelé kúszó, vibráló víz helyét csontos, holtsápadt ujjak vették át, játékosan hódítva meg egyre többet és többet a libabőrös bőrfelületből.
Sötét, igéző tekintet siklott fehér, márványosan ragyogó arcára néma imádattal. 

A finom érintés már telt alsóajkának ívelt peremét ostromolta, s a másodperc tört része alatt keskeny, hűvös ajkak vették át a helyét. 

A csók elmélyült, melegen töltötte ki szájüregét s puhatalózva hatolt egyre beljebb. Hűvös simítást érzett a fejbúbján, majd könnyű súlytalanság ragadta magával. 

Ösztönösen szorította össze ajkait, elutasítván az idegen habkönnyű csókját.

- Nyisd ki - kérte rekedtes hangon a rég látott alak, de Jimin csak megrázta a fejét.
A kép ijesztően élesen lebegett előtte, a fiú ébenfekete haja csillogva úszott krétafehér arca körül. Jimin számára nem volt különös a kép, ám az ajkain pihenő féloldalas mosoly igencsak meglepte.

Mellkasában égető nyomás nőtt egyre nagyobra, levegőt akart venni, megszabadulni a kíntól. Mozdulni akart de a sovány ujjak határozott érintése visszatartotta attól, hogy felüljön.

- Megígérted, Jimin - súgta szemrehányóan a fiú, fénytelen íriszei azonban néma gyönyörrel fürkészték a szenvedő arcát.

Jimin szíve bűntudattal telt meg, mely jobban sajgott, mint a pattanásig feszülő tüdeje.

- De úgy fáj - akarta mondani, ám a szavak helyét hűvös, selymesen hömpölygő víz vette át. A végtelen mennyiségű folyadék kíméletlenül töltötte meg tüdejét, s Jimin fuldokolva kapott a mellkasához, összegörnyedt a szúró fájdalomtól, mely úgy tűnt eszét veszi. Sós könnyei elkeveredtek a színtelen vízcseppekkel, s egyé váltak velük. Köhögött, hörögve kapott levegőért; mindhiába.

- Mindjárt jobb lesz, édesem - búgta az angyali hang, s a küszködéstől eltorzult arcára hideg tenyerét tapasztotta. Az érdes ujjbegyek puhán siklottak arcélén, míg elnyílt ajkaira újabb, elcsendesítő csókot hintett.

Jimin nem viszonozta, csak mozdulatlanul élvezte a gyengéd törődést. Fuldoklásának fülsértő zajai abba maradtak, s a gyötrő, égető kín elhagyta a testét.

Hideg nyugalom áradt végig ereiben, ahogy ellazult az ismerős érintés alatt.

Hallgatagon tűrte a keskeny ajkak lágy, becéző mozgását, melyet jól megérdemelt.
Mert betartotta az ígéretét.

The Artist • Egy

Jeongguk ha nem is lelkesen, de mindenképpen lendületesen táncolt. Szerette a ritmus szokatlan pulzálását a hallójárataiban, az énekes puhán, sejtelmesen búgó hangját, mely egyszerre volt kihívó és borzasztóan letisztult.

Nem volt teletömve különböző hangszerek kibogozhatatlanul egymásba fonódó szólamával, hanem a magányosan csilingelő fődallam hajlékony íve bicsaklott csak meg időnként, pont annyira, hogy a hallgató gyönyörteli sóhajt engedjen útjára, esetleg libabőrt csaljon a bőrfelületekre.

Jeongguk sokszor táncolt már erre a zenére, a szöveget ajkai némán mormolták, tekintete éhesen tapadt tükörképére, minden pillanatban egy hiba elkövetésére várva. Nagyot nyelt, ahogy a módosított hangok a dallamívnek keleties hangzást kölcsönöztek.

Az énekesnő szikrázó hangja keresztül hasította a kísérő szólamokat, egy másodpercre úgy tetszett minden elhallgat a csilingelő szopránon kívül.

Jeongguk mozdulatai ellágyultak és puhává váltak, ezúttal nem a pergő ritmus alapját próbálta utánozni, hanem az érzékeny női hangot, mely a hirtelen elcsendesülő kísérőzene hiányában, egyedül sütkérezett a rivaldafény ragyogó sugarában.

Jeongguk imádta ezt a részt. A dallam ismét meglendült, a titkozatos hang a magasban szárnyalt könnyedén, míg alatta a basszus dübörgött visszafogottan. Pár másodperc múlva a nő egy könnyedén kitartott, vibrált hanggal sóhajtsásszerűen elhallgatott, a fémesen csengő, triangulumhoz hasonló dallam pedig módosított hármashangzat felbontásokkal, feloldatlanul hallgatott el. 

A vég hirtelen érte Jeonggukot, teste megmerevedett miközben zihált.

Fáradt volt, pedig alig két-három órája gyakorolt még csak. Felegyenesedett, gesztenyebarna íriszei szigorúan mérték fel alakját. Ujjaival kócos tincsei közé szántott, az arccsontjára felszökő pír kellemes színt festett a porcelánfehér arcbőrre. Nem volt kifejezetten csúnya, a teste ármavonalas és sportos volt, a fiú mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik belőle.

Az egyediség.

Jeongguk valahogy sosem volt elég pimasz és vakmerő ahhoz, hogy valamit teljesen a képére formáljon, inkább a tökéletes hasonlóságra törekedett.
Ha egy női koreográfustól tanult, inkább kiküszködte magából a kétségtelenül nőies csípőmozgást, mintsem valami férfiasabb mozdulatokkal helyettesítse.

Elvégre megfelelni egyéniség nélkül is meg lehet, de azt nem vette számításba, hogy a rajongóknak ez koránt sem lesz elég. Így került abba a helyzetbe, hogy már majdnem egy éve debütált és a kutyát nem érdekelte, hogy a fiú különleges hangtónusa milyen magasságokat képes megugrani hibátlanul, kissé talán darabosan.

Elképzelése sem volt arról, hogy ennyi gondot okoz, ha nem tárulkozik ki ország világ előtt.

Fáradtan és kissé nyűgösen huppant a tiszta faburkolatra. Azóta a felettesei nem igen bíztak benne, nem adtak neki lehetőséget, hogy jóvá tegye, elvégre még a debütálásával járó költségek sem térültek meg. 

Mindennap bejárt gyakorolni, naphosszat csak énekelt és táncolt, ám sosem volt elég tökéletes.

Mégis hogyan énekelhetne érzelemmel, mikor maga a szöveg egy sablonos, üres románcról szól?

Jeongguk maga is valami egyedit akart, ám ő nem volt dalszövegíró, a cég pedig nem akart rápazarolni egy különleges dalt.
A legtöbb dal egy viszonzatlan, esetleg véget ért szerelemről szólt, és Jeongguk úgy érezte, tizennyolc évesen vajmi keveset tud az ilyesfajta érzelmekről ahhoz, hogy valódi átéléssel énekelhessen róluk.

Szüntelenül csak tanult és tanult, igyekezvén annyi tudást magába szívni, amennyit csak lehetséges. Nem mintha a tehetséget pótolni tudná késő éjszakába nyúló, gyakorlásnak becézett önsanyargatással, s valahol mélyen ezt maga is belátta, ám elképzeléseiből nem engedett.

Jeon Jeongguk reménytelenül nyújtózkodott valami olyasmi után, amit sosem érthetett el. Habár tehetséges volt, megjelenése éppen elég karakán volt ahhoz, hogy az ember többet várjon el tőle, mint amennyit mutatott magából.

Egy fajta nyersességre lett volna szüksége, kendőzetlen, nyers vágyakra és még annál is őszintébb érzelmekre.

Valami igaz csillogás hiányzott a tökéletesre idomított fiú tekintetéből, mely az idol világ kissé egyhangú palettáján egy egészen vakmerő, kirívó tónust jelentett volna.

The Artist • Prológus

" - Költözz hozzám - kiáltotta felém zihálva, gyönyörűen ékeskedő mosollyal kipirult arcán. Szemei csillogtak, már-már ártatlan, feltétel nélküli rajongással tekintett rám.
Féktelen jókedvvel felkacagtam, a szívem túlcsordult boldogsággal és mérhetetlen mennyiségű szerettel, csaknem könny szökött a szemembe. Kinyúltam az ablakon, ujjaimmal felé intettem.

A hangosan zakatoló, ám még lassan haladó vonat mellett szaladt, kezét felém nyújtotta, s egy pillanatra azt hittem, összeérnek ujjaink. Ám váratlanul lassítani kezdett, majd meg is torpant.

Egyre távolabb kerültem tőle és az értetlenség mellett valamiféle baljós szorongás tört rám.
Széles ajakgörbülete leolvadt arcáról és tekintete elsötétült.
Mosolya többé nem ragyogott rám.
Akkor láttam őt utoljára. "

Habkönnyű

Második 

Taehyung kedvetlenül pislantott a falon hangosan kattogó órára.
Fél hat.

Mélyet sóhajtott, mielőtt talpra állt volna és puha ágyát maga mögött hagyva a ruhásszekrény elé lépett. Igyekeznie kellett, ha el akart készülni időben Jungkook érkezéséig, annak ellenére, hogy nem sok kedve volt a mozgáshoz.
Világ életében lusta volt, inkább leült filmet nézni, mintsem testmozgással töltse a szabadidejét.

Éppen ezért meglehetősen tanácstalanul meredt az összehajtogatott ruhakupacokra, melyek a fehérre mázolt szekrény polcain sorakoztak. Tekintettel a meleg időre a pulóvert és egyéb hosszú lebernyegeket kizárta, de teljesen ujjatlan pólót sem akart fölveni.
Hosszas töprengésekre nem volt ideje, ám minél több tényezőt vett figyelembe, annál nehezebb volt megfelelő öltözetett találni.
Végül egy bő pamut nadrágért nyúlt, felülre pedig egy fekete hosszú ujjú pólót választott.

Habár a legtöbb kocogó testhezálló nadrágban és trikóban futott, a fiú már csak a gondolatától is rosszul volt, hogy hurkáira ruganyós, vékony anyagú ruhákat erőltessen. Semmi kedve nem volt kötözött sonkaként slattyogni Jungkook mellett, aki izmos, karcsú testével bizonyosan pihekönnyű mozdulatokkal mozgásba tudta lendíteni magát, míg Taehyung legfeljebb járásból tudta csak futásra gyorsítani lomha végtagjait. A kép elborzasztó volt, ahogy elképzelte húsos önvalóját Jungkook mellett, kinek feszes izmai hajlékonyak és nem utolsó sorban igen vonzóak voltak. Egy pillanat alatt veszítette el az összes életkedvét, pedig még ki se lépett a bejárati ajtón, hogy szembesülhessen saját kudarcával.

Egyetlen, kissé megviselt sportcipőjét lassú mozdulatokkal kötötte meg a lábán, kiélvezve a házat megtöltő csendet. A magány édes ízét érezte a szájában, mely különös örömmel töltötte el otthonában. Ott igazi megváltásnak érezte, míg a ház falain kívül nyomasztóan nehezedett vállaira. Talán azzal volt magyarázható, hogy a ház lakójának hiánya édesítette meg az egyedüllétet, míg kint nem volt kitől szabadulnia. Pufi csuklóján feszülő karórájára tekintve gyorsan befejezte a másik lábán is a masnit, majd felpattant. A derékig érő cipősszekrény tetejéről felkapta a kulcsait és kilépett a késői délutánba.

Mélyen aranyló napsugarak édesgették a kertben hajlongó virágok bimbóit, mintegy bíztatva őket a szirombontásra. Finom, lágyan cirógató, langyos szellő táncoltatta az ezüstös levelű nyárfákat, és a kissé kopottas fűszálak tengerét erőszeretettel kavarta fel.
Békés volt az idő, valamelyik szomszédos udvarból harsány gyermekek kiabálása szűrődött át, melyet izgatott sikoly és mértéktelen kacaj követett. Ha a nyugalmas, boldog életet illusztrálni kellene, ez a pillanat megfelelő lenne. Nem volt benne semmi rendkívüli, csak egy alig gondozott kert, a tavasz virágillatos jelenléte és halk gyermekhang. A maga egyszerűségében mégis lebilincselően nyugalmas és gyönyörteli volt. 

Az ember finom érzékeit elringatta az a makulátlan harmónia, melynek jegyében a természet újjáéledt és magához tért a hosszú téli álom után.

Taehyung nem ügyelt ezekre az apróságokra, magában örlődve forgatta el a kulcsot a zárban. Soha, egy pillanatra se tudott igazán kiszakadni a gondolatai közül.
Mikor végzett megfordult és az alacsony kerti kapu túloldalán megpillantotta a rá várakozó barátját. Sosem nevezte magában Jungkookot a barátjának vagy a párjának. Sőt, ha lehetséges lett volna, magát a tényt is el akarta felejteni, hogy az a tökéletes fiú szereti őt. 

Egyszerűen csak igyekezett minden pozitívumot kitörölni az elméjéből, s ahogy óvatlan léptei nyomán egy-két lédúsan harsanó bimbót eltaposott, saját maga fölött is hasonlóan önpusztító kritikát gyakorolt.

Jungkook mit sem sejtve, széles mosollyal figyelte a közeledő fiút. 

Ajkain, mint az utóbbi időben megszokhatta, nem ült mosoly, kissé összepréselte őket, de egyéb érzelmet nem mutatott. Kissé elutasítónak tűnt, ám Jungkook nem hagyta, hogy kedvét szegje az ellenállása.

Taehyung elfogadta az udvarlását és számára csak ez számított.

- Milyen pontos vagy, hyung - Jungkook lelkesen szólalt meg, s mint mindig, most is ügyelt arra, hogy megadja a kellő tiszteletet az idősebbnek. Taehyung pillantása rá vándorolt, kizökkent a hosszasan fűzögetett gondolatmenetéből és kissé megilletődve biccentett a fiatalabb felé.

Kilépett a kapun, majd várakozásteljesen a fiatalabbra tekintett.

- A parkban fogunk futni, ha az jó neked

Taehyung csak biccentett egyet és Jungkook oldalán megindult a járdán.

A fiatalabb hangtalanul felsóhajtott, elméletben komoly dilemmába keveredett azt illetően, hogyan ragadja magához Taehyung figyelmét.

- É-és milyen napod volt, hyung? - Jungkook zavarban volt, jobb karja bénán lógott törzse mellett, mintha csak arra várt volna, hogy az idősebb megfogja a kezét.
Taehyung nem nézett rá, nyelve hegyével megnyalta alsóajkát mielőtt megszólalt volna.

- Egy osztályba járunk, úgyhogy te is tudod milyen unalmas volt - szólt kissé megróvóan, s a fiatalabb mélyen elpirult.

- Akkor mesélj valamit - csaknem kétségbeesetten igyekezett közelebb férkőzni a fiúhoz. 

Talán a hosszúra nyúlt nap miatt, talán a különleges találka miatt, de a testesebb fiú egyszerűen csak megadta magát a másik unszolásának, és szóra nyitotta ajkait.

- Megírtam az irodalom beadandót - Jungkook biccentett egyet, ám nem volt különösképp elégedett a témaválasztással.

- És mit szóltak a szüleid, amikor megtudták, hogy megnyerted a városi matekversenyt? - Jungkook igazán kötültekintően igyekezett az idősebb kedvére tenni és valamelyest közelebb evickélni hozzá, ám ezzel az egy mondattal csúnyán mellé nyúlt. Taehyung egy teljes percre néma maradt, lesütött pillái fölött összehúzott szemöldöke viharos árkot vésett sima arcbőrére.
Végül az idősebb, saját magát is meglepve, de őszintén válaszolt.

- Nem sokat... Anya azt se tudta, hogy egyáltalán indultam, gondolom elfelejtette. De amúgy örült. - Jungkook nem érzékelte a kesernyés hangvételt, ahogy a furcsa, alig észrevehető grimaszt sem a szája szegletében. Szemei felcsillantak, izgatottan pislantott a mellette sétálóra.

- És apukád? - Taehyung ökölbe szorította a kezét, fogait erősen összeszorította, látszólag mégis nyugodt maradt.

- Nem tudom, nem él velünk

Jungkook szava elakadt, zavaros tekintetét a betonra vezette. Nehezen nyelte le a kérdéseit, majd igen bölcsen úgy döntött, hogy nem forszírozza a témát és lázasan kutakodott valami semleges téma után, amivel oldhatná a hangulatot.

- É-és megnézted a filmet, amiről meséltem? - Jungkook borzasztóan bugyutának érezte magát, amikor Taehyung értetlenül pillantott rá.

- Nem is meséltél semmit

- Dehogynem, tudod.... amiben, izé...m-meghal a kutya - Taehyung szemöldöke a magasba szökött, tekintetét érdeklődve szegezte a fiatalabb lángoló arcára. Jungkook megszégyenülten, lehajtott fejjel sétált, magában azon szitkozódva, hogy pont nem jut eszébe egy érdekes film sem.

Bal tenyerét fekete nadrágszárába törölte, alsóajkát pedig kissé idegesen rágcsálta. Nem mert a mellette sétáló fiúra pislantani, csak felhevült orcával törte a fejét, hogy miként mentse magát és a kínossá váló társalgást. Gyomra bukfencet vetett, a kényelmetlen csendet azonnal meg akarta szüntetni, de csak miután elásta magát.

Ám Taehyung egy másodperccel később egészen váratlanul felkacagott. Egyik pillanatról a másikra robbant ki belőle ez a mérhetetlen jókedv, Jungkook szeme pedig elkerekedett és az idősebbre kapta a tekintetét. Taehyung megtorpant és a térdeire támaszkodva egyre erősebben nevetett.

- A-amiben a kutya....meghal? - szinte a könnye is kicsordult, ahogy visszaidézte magában a fiatalabb vörös orcáit és a mondandóját. Nem is értette, hogy miért, de egészen aranyosnak találta a másikat, ahogy igyekezett terelni a szót és a kudarca még annál is viccesebb volt. 

Egy pillanatra felhőtlenül gondtalan volt, nem gondolt semmire és senkire.

Jungkook megkövülten állt mellette, csaknem megbabonázva érezte magát a látványtól. Nagyon rég hallotta már Taehyung nevetését és akkor sem volt ilyen kedélyes, akkor pedig valósággal leterítette az a vehemencia, ami áradt belőle. 

Egészen váratlanul bekövetkezett csoda volt. Mélyen zengő, csaknem dallamos nevetése erőteljes volt, mégis édesen hömpölyögve töltötte meg a fiatalabb hallójáratait. 

Jungkook megborzongott, s miután nagy nehezen kiszakadt a gyönyörteljes bambulásból, közelebb lépett Taehyunghoz.

- Hyung ez nem vicces - tenyerét habozva simította vállára, félvén az újabb elutasítástól, ám a fiú ügyet sem vetett az érintésre.

- De-dehogynem - Taehyung kiegyenesedett, letörölte a szemsarkába gyűlt könnyeket, de a széles vigyort nem tudta eltüntetni ajkairól. 

Nem nézett a fiatalabbra, csak halkan felkuncogott, mintha újonnan meglelt nevetését akarná újra és újra hallani.
Egészen megfeledkezett magáról, a szituációról és hogy miről beszélgettek. Melegség öntötte el a mellkasát.
A súlytalanság csalóka érzete az egekbe tudta volna repíteni, kiragadni a csúf valóságból, ahol a legnagyobb ellensége önmaga volt. 

Egy teljes percre semmi más nem számított, egyedül Jungkook, aki csaknem paradicsomhoz hasonlatos színárnyalattal orcáin meredt rá, néma könyörgéssel a tekintetében.

A következő pillanatban azonban lágy, kissé nedves ajkak tollpihe finomságú érintése lepte meg, s mielőtt észbe kaphatott volna, a hófehér bárányfelhők közül meglepően gyorsan és kíméletlenül zuhant vissza a kemény talajra.

Nyugalmas éj

Sötét, világtalan éjszaka volt.

A hópelyhek megtapadtak az ágakon, így a sötétbarna, vonalvékonyságú ágak szokatlan, világos kontúrt kaptak és egészen különös kontrasztot alkottak egymással. Feketén a fehér.

Taehyung alulról szemlélte a végtelen égboltba nyúló vékony vonalkákat, melyek a fénytelen Ég erezeteiként szabdalták felhőtlen felületét. Feneketlen tóként terült el a fiú fölött, mintha mozdulatlan testére akarta volna óvó lebernyegét teríteni.

A rücskös, sovány ujjacskákhoz hasonlatos faágak csak a tükörsima felszínt súrolták, mélysége után pusztán sóvárogtak és reménytelenül nyújtóztak.

A vastag hóréteg hűvös volt és kellemetlen, fagyos érintése átjárta vékony testét, mégsem mozdult.

Csendes, téli éj volt.

Nyugalmas, zavartalan és álmosító.

Taehyung fogai már nem vacogtak, émelyítően lila ajkain elhaló, gondtalan mosoly reszketett. Sötét szembogarának fókuszálatlan pillantása elveszett a nesztelen éjszakában. Kabátjának zsebében valami megrezzent, s Taehyung minden idegszála megfeszült egy pillanatra.

Szétvetett karjait alig érezte, vörösre fagyott ujjbegyeinek érzőidegeit már percekkel ezelőtt elveszítette. Akár angyalt is formázhatott volna, már ha tudott volna mozdulni.

Lassan jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg üzenetet kapott. Nehézkes volt következetesen végiggondolni mindent, gondolatai amilyen lassúak voltak, olyan kicsapongóak.

Kellemes tompa zsibbadtság vette át az uralmat a teste fölött.
Többé nem fájt semmi.
Belesimult az érzéstelen pillanatba, lassan lehunyta szemeit, s némán elveszett az összetapadt hópelyhek pihekönnyű tengerében. A kristályos szemecskék a felszínen tartották, míg a vékony fiú el nem pilledt a mozdulatlan csendben.

A természet körbeölelte és befogadta.

Nem fújt a szél, a csupasz, megfeketedett ágak nesztelenül és rezdületlenül borultak az elálmosodott fiatal fölé, kiben még elhalóan pislákolt az élet szikrája.

S mikor váratlanul vad, tépázó szél tört be a fák sűrű rejtekébe, ez a szikra kihunyt, akárha egy reszketeg gyertyalángot fújt volna el.

Levelek Neked

Harmadik Levél

Jeongguk várt, mielőtt kinyitotta volna a harmadik levelet. Ujjaival újra és újra letörölte könnyeit. De a fájdalmát nem tudta ilyen könnyedén eltörölni.

Nehéz volt olvasni a sorokat, elvégre több őszinteség volt bennük, mint amit a férfi el tudott volna viselni.

Azt hitte, ha befogja a fülét, és nem hallja kedvesének sírását, akkor majd ő egyedül megnyugszik és nem történik semmi baj. Félt szembe nézni párjának a problémáival. Borzasztóan rettegett attól, hogy ez lesz a vége.

- Bocsáss meg, Taehyung...

November 1.

Jeon Jeongguk,

Néha nehezen találom a szavakat. 

Néha utálom magamat.
Amikor először gondoltam arra, hogy mennyire meg akarok halni, nem gondolkodtam és nem is találtam furcsának.

Egyszerűen helyénvalónak tűnt.

Másnap viszont megdöbbentett.

Megijeszt ez az érzés, mégis hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam.

Akarom, hogy uraljon.

Hogy rávegyen dolgokra.

Arcodon félelem, aggodalom és talán halovány értetlenség. Nem hibáztatlak érte, mivel én sem tudok kiigazodni magamon.

Sírsz.

Talán engem siratsz.
Talán magadat sajnálod, amiért egy ilyen csődtömeget szeretsz.
Talán mindkettőnkért sírsz.

Kívánom, hogy az utóbbi legyen.

Meghalni gyáva dolog, nekem mégis könnyebbség.

Eljátszadozom a gondolattal, hogy együtt halunk meg, de tudom hogy nem így lesz. Magadat még értem sem ölnéd meg.

Önzőnek hiszlek, pedig nem így van.

Normális vagy, egészséges önértékeléssel és kieegyensúlyozott belső világrenddel.

Benned minden megvan, ami belőlem hiányzik.

Egy selejt vagyok, míg te kerek egész.

Tetszik, hogy megtöltesz érzésekkel, hogy egy aprócska csóktól is elpirulok, melyet tőlem csensz el.

És én hagyom neked.

Mert szeretlek.

Pár éve még éltettél.

Ma már te sem vagy elég.

- vége -

Levelek Neked

Második Levél

Jeongguk visszafojtott lélegzettel nyitotta ki a második levelet.
Hangosan szipogott, miközben forró könnyeit nyelte.

A száraz falevelek halkan zörögve kavarodtak fel körülötte, s a mellette magasodó kőszobor angyali arca komoly vonásokkal vigyázta a temető új lakójának örökkévaló álmát.

Október 1.

Jeon Jeongguk,

Ma enyhébb az idő, s ezért valamelyest a kedvem is jobb. Még egy szendvicset is összedobtam neked, pedig nincs sok kedvem kikelni az ágyból mostanában.

A nyakadon lógok.

Nem mondod, hogy zavar, de én tudom, hogy téged idegesít a tunyaságom. Egész nap csak eszek és alszok, mégis fogytam. Nem szembetűnő, és nem is komoly.

Talán nincs is semmi bajom.

Talán tényleg csak lusta vagyok.

Talán megőrültem.

Nem tudom, Jungkook, semmit sem tudok!
Nem mondasz semmit, nem is mosolyogsz rám, csak pirosas, mosolytalan ajkaiddal mondod; semmi baj.

Mégis megnyugszom tőle.

Talán még szeretsz.

Ha nem így lenne, már rég kidobtál volna a lakásból.

Levelek Neked

Első Levél

Jeon Jeongguk a földön ült. Lábai törökülésben pihentek, s habár az izmos végtagok már zsibbadtak, a fiatal csak görnyedve meredt előre.

Mozdulatlanul.

Széles vállain koromfekete öltöny feszült, ébenfekete tincsei rendezett sorokba voltak zselézve.
Fiatalosnak és makulátlanul rendezettnek tűnt, ám az őt körbeölelő bús, hallgatag csend ezer éves porréteget sepert széles vállaira.

Sápadt volt.

Tejfehér bőrén magányos könnycsepp csordult végig, a nap folyamán már a sokadik. A meglibbenő szellő csípősen mart vöröses, kissé megduzzadt szemeibe, s hiába próbálta megcibálni fénylő tincseit, azok merevek maradtak. 

Jeongguk olyan mozdulatlanul ült a földön, akár az őt körülvevő sírkövek. Némelyik fekete, némelyik kopott, szürkés. De mindegyik hideg és hallgatag. Jeongguk maga is olyan üresnek érezte magát, mint az a friss kő, ami előtte állt egy olyan személy nevével, akit mindennél jobban szeretett.

Mélyen szívta magába a lehullott falevelek édeskés, fonnyadó illatát.
Az ölében pihenő levelekre tekintett óvatosan. Három fodros szélű, kissé megsárgult lap volt, melyek párszor össze voltak hajtogatva. 

Valószínűleg könnyek áztatták valaha a papírdarabkákat, ám Jeongguk nem akart erre gondolni. Végigsimított az érdes felületen, majd kezei közé vette az elsőt.

Szeptember 19.

Jeon Jeongguk,

Te is tudod, hogy milyen béna vagyok, ha felvezetésről van szó. Éppen ezért csak a közepébe vágok, s reménykedem, hogy azért valamit sikerül megértened a zagyva sorok közül.

Először is, tisztázhatnám, hogy nem a te hibád meg ilyenek, de nem teszem, mert tudom, hogy úgysem hibáztatod magad. Kicsit talán fáj, de te ilyen vagy.

Sérthetetlen.

Jeongguk arca eltorzult és újabb kövérkés könnycsepp szabadult el szeme sarkából.

Kapcsolatunk kezdetén irigyeltem ezt a megingathatatlan magabiztosságot és csodáltalak érte. Most már nem igazán, de ezt írhatjuk az elmebajom számlájára.

Hiányzol, annak ellenére, hogy csak dolgozni mentél.
Reggel az ajtóból néztem, ahogy fekete szövetkabátodban és hangosan kopogó bőrcipődben haladsz rendíthetetlenül az utcán. Akaratlanul is, de elméláztam azon; vajon engem is ilyen eltökélten hagysz majd a hátad mögött?

Még mielőtt mentegetőzni próbálsz, én tudom, hogy így lett volna. Akkor nem érdekelt volna, hogy mennyire rosszul vagyok, hogy egy cérnaszálon függ az életem, mert ilyen vagy. 

És ezt nem sértésből mondom, hiszen ilyen az emberi természet.

Az egyén védelme mindenek felett.

Láttam rajtad, hogy mennyire megijeszt téged a sebes karom, az éjjeliszekrényen heverő nyugtatók és csak idők kérdése, hogy mikor hagysz el.
De nem baj.

Most még tudok várni.