Magány 3.

A valóság hirtelen térítette magához Taehyungot, s olyan hirtelen ébredt fel, mintha csak egy óvatlan, tétova másodpercre hunyta volna le pilláit. Sötét íriszei zavarosan járták körbe szobájának jól ismert körvonalait, melyeket homályos fényével hintett aranyosra az ágya mellett égő kislámpa.

Mikor meg akart mozdulni, akkor vette csak észre, hogy mellette egy fiú fekszik. Jungkook karja derekára nehezedett, akár egy hevenyészett ölelés, karcsú teste kellemes meleget sugárzott. Taehyung értetlenül emelte el magáról az ernyedt végtagot, majd lassan ülésbe nyomta fel magát. Hosszúkás ujjait lomhát emelte fejéhez, majd lassan megdörzsölte a halántékát. Fájdalmasan hasogatott feszes bőre alatt, melyen nem tudott segíteni vézna ujjaival. Erőtlennek érezte magát, izmai kissé merevek voltak vékony, sápatag bőre alatt. Tüdejéből hangos sóhaj szökött ki, mintha az oxigénnel együtt fásultságától is meg akarna szabadulni. De semmi sem változott benne, ugyanolyan bizonytalannak és gyengének érezte magát. És a gondolat, hogy ennél csak rosszabb lesz, megkeserítette a nesztelen pillanatot.

A mellette alvó fiú mélyet szippantott a levegőből, végtagjait lustán kinyújtotta és izmait megfeszítette. Taehyung elhúzódott, s ahogy az ágynemű suhogó hangot adott, Jungkook álmos szemei elnyíltak és görnyedt hátára vetültek. Ingatag lábaira nehézkesen ereszkedett rá, majd visszafojtott lélegzettel felegyenesedett. Feje furcsán elzsibbadt, ahogy egyenesbe került, majd szédelegve fordult Jungkook felé, aki már álmatagon ült az ágyon.

- Mit keresel itt? - A fiú sötét szemei zavarosan kúsztak fel alakján egészen arcáig.

- Tegnap rosszul lettél. - Hangja szokatlanul mélyen és rekedten ült meg Taehyung hallójárataiban, de a fiú nem foglalkozott a kellemes borzongással, amit kiváltott belőle.

- Csak fáradt voltam.

- Taehyung, pánik rohamot kaptál. - Jungkook csendesen ejtette ki a szavakat, fekete tincsei alól óvatosan pillantott fel. A fiú szemei elkerekedtek, ajkait hitetlenül eltátotta.

- Dehogyis. - Jungkook néma maradt egy rövid, feszült percre, mintha azon gondolkodna, hogyan győzze meg a másikat. Szemöldökének sötét vonala halvány ráncba szaladt kócos tincsei alatt, szemeit lapos pillantásokkal vezette a gyűrött paplanra. Végül halk, megadó sóhajjal törökülésbe helyezkedett és jóval határozottabb mozdulattal felpillantott a megkövült alakra. Mély íriszei valószínűtlenül csillogtak a lámpa meleg sárga fényében.

- Nem ismerlek téged, ahogy azt sem, hogy mi a bajod. De azt tudom, hogy a családodra is hatással van, éppen ezért nem szabad félvállról venned. Bármi történt is tegnap, nem az első eset volt, nem igaz? - Taehyung egészen megnémult. Üresen pislantott egyet, mielőtt kiismerhetetlen tekintete meg nem keményedett. 

Sovány karjait dacosan fonta össze lapos mellkasa előtt, ajkait pedig vékony csíkká préselte. A halovány lámpa fényében kinyúlt, fehér pólójában egy haragos angyalkának tűnt, ahhoz mégis túl aranyos volt, hogy megijedjen tőle. A szoba sötétje éhesen ásítozott körülötte, egyedül ő ragyogott a fénytelen semmiben. Jungkook egészen elragadtatva érezte magát a látványtól.

- Miért érdekel téged ez az egész? Nem mintha bármi közünk lenne egymáshoz. - Taehyung szobor szépségű arca sima és kifejezéstelen volt, a fény féloldalasan esett jobb orcájára. Vonásai földöntúli hangsúlyt kaptak, a felismerhetetlenségig fényezve tökéletesen szimmetrikus arcszerkezetét. Íriszei magukkal ragadták a fiút, ajkainak színtelen, keskeny ívét aranyos sárgára festette a mesterséges fény.

Elbűvölő volt.

Jungkook szótlanul fürdött a a fiú tündöklő sziluettjének valószínűtlen látványába.

Mogorva szavai lassan jutottak el tudatáig, s furcsa, keserű érzést csorgattak üresen korgó gyomrába.
Percekig nem szóltak egymáshoz. A társalgás elült, ahogy az élettelen csend közéjük ereszkedett a néma falakról és egyre álmosabbá váltak ismét. Taehyung szó nélkül feküdt vissza, gondosan az ágy szélére kucorodva.
Jungkook figyelte, ahogy vézna ujjacskái kibújnak a takaró meleg rejtekéből és a lámpa kapcsoló felé nyúlnak. A meghittség bizsergető érzetét ketté vágta a hirtelen beálló sötétség, mintha sosem létezett volna.

Másnap reggel Jungkook óvatosan kelt fel, nehogy felébressze a még alvó fiút, és sietősen elhagyta a házat.

Gondolkodni akart, és bár nem nagyon akarta beismerni, de rosszul esett neki Taehyung elutasítása. Elhatározta, hogy kész tényekkel, tántoríthatatlanul fog a fiú elé állni.
Habár a kislánynak megígérte, hogy másnap is elmegy hozzájuk, Jungkook otthon maradt, és az eseménytelen szombatot önkényes száműzetésben és magányban töltötte.

Öccse jókedvűen tért haza délután a baráti látogatásból édesanyjával, akire Jungkook helyett hárult a kísérő szerepe.
Jungkooknak fontosabb dolga akadt ennél. Tanult egy kicsit, de miután végzett egyből leült a gépe elé, és egy kis kutató munkát végzett. Nem sok mindent figyelt még meg Taehyungon, így az a kevéske tünet, ami szemet szúrt neki sok mindenre utalhatott. Még azt sem tudta biztosra, hogy fizikai eredetű-e.

Borzasztóbbnál borzasztóbb eredményekre jutott, de az egyik különösen szemet szúrt, az pedig az étkezési zavar volt.
Igazán hinni akart benne, hogy a probléma forrása a fiú elméjében létezik, így a gyógyulási arány is sokkal kedvezőbbnek bizonyult.

Hétfő reggel Jungkook szótlanul sétált a két kisgyerekkel az oldalán.
Mikor Seulgiért mentek, a kislány egyedül várt rájuk a kapu előtt, és ettől Jungkook furcsa szorongása enyhülni látszott.

A kislány szokatlanul csöndes volt, valószínűleg még mindig emésztette Taehyung kifakadása. Apró ujjacskáit menedéket keresve fúrta Jungkook kezének meleg ölelésébe. Az érintés szokatlanul meleg volt Taehyung hűvös bőréhez képest, s habár jólesett, mégis hiányzott neki bátyjának alacsony testhője és gondoskodó simogatásai.

Jungkook fáradtan és álmosan pislogott, és bár a dermesztően fagyos szellő minden tőle telhetőt megtett, hogy kiverje a csipákat a szeme sarkából, nem sokat ért. Az általános iskolához érve Seulgi megölelte, öccse pedig hanyagul tenyerébe csapott, majd együtt megindultak a nagy épület felé.

Jungkook gondterhelten felsóhajtott, mintha vállára nemzetek sorsa nehezedne, pedig az élet durva és szélsőséges helyzeteihez képest problémái igen csekélynek bizonyultak. Mégis borzasztóan félt a helyzettől és talán magától Taehyungtól is.

A kis városban reggelente az élet mintha megállt volna, az emberek vagy aludtak, vagy már javában dolgoztak, így az utcák szinte üresek voltak. A köd nehezen és fagyosan ereszkedett a szürke utcákra, Jungkook pedig még világtalanabbnak érezte magát.

Elmerült a gondolataiban, a környezet kietlensége mégis szemet szúrt neki.
A meleg épület falai közé érve elméje lecsendesült, érzékeny fülét pedig bántották a hangos szavak.

Hangtalanul lépdelt el diáktársai mellett, a szekrények csapódásainak fémes bongása kibogozhatatlan káoszt vertek a hangzavarba.

Kedvetlenül sétált be a terem ajtón, ahol egy viszonylag nyugodtabb környezet fogadta. Osztálytársai vagy a folyosón bandáztak a barátaikkal, vagy a padban ülve olvastak, esetleg halkan diskuráltak egymással, így kellemes csend fogadta zsibongó érzékeit.

Pár hosszabb lépéssel lehuppant a székére, táskáját pedig a padjára ejtette. Régen tapasztalt érzés gyötörte, melyet ismét viszontlátni baljós volt és ijesztő. Jungkook mégis lehunyt szemmel merült el fojtogató gondolataiban.

- Elég sápadt vagy ma. - Yoongi száraz hangja belé hasított, hiába volt halk és kissé hanyag. Lassan nyitotta fel szemeit, mintha nem akarna visszatérni a földre, a valóságba, ahol minden olyan bonyolult volt. Jungkook többek között ezért nem szeretett élni. Mert minden olyan elviselhetetlenül bonyolult és összetett volt.

- Keveset aludtam. - Nem is értette miért magyarákodik, elvégre a fiú nem kérdezte.
Pár hete beszélgettek még csak egymással, így elég merész lett volna a részéről, ha azt állítja, hogy jó barátok. Valamiféle bizalmat mégis táplált a fiú irányába, mivel volt egy fajta kisugárzása, ami a hozzá hasonló, kissé bizonytalan egyének számára megmagyarázhatatlan biztonságot nyújtott. De hogy Yoongi bánta-e ezt a közeledést, azt nem tudta. A fiú nem igen mutatt bármiféle elutasítást.
Kábán meredt maga elé, mikor Yoongi ismét megszólalt.

- Biztos, hogy ennyi? Nyúzottnak tűnsz. - Yoongi a házit másolta lázasan, ujjai között tartott tolla csakúgy szántotta a fehér lapot. Jungkooknak kétsége sem volt afelől, hogy a fiú figyel rá. Előredőlt, könyökével megtámaszkodva a padon, majd jóval halkabban ismét megszólalt.

- Ismered Taehyungot? Elvileg ide jár, csak magántanuló. - Yoongi megmerevedett ültében, kezének sebes, apró mozdulatai megtorpantak. Kifejezéstelen arcát lassan a fiú felé fordította.

- Kim Taehyung? - A fiú bólintott.

- J-ja. Régebben jóba voltunk. - Nyilvánvaló zavarral a hangjában köhintett egyet.

- Talán ismered őt közelebbről is? - A kérdés nem volt szokatlan, sem furcsa, s ahogy Jungkook eltöprengett a válaszon, elszalasztotta padtársának furcsán elhomályosult tekintetét.

- Azt nem mondanám. Csak... egyszerűen nem tudom túl tenni magamat rajta. Valami nem stimmel vele.

- Azt hiszem jobb, ha nem lógsz vele sokat, a te érdekedben. - Yoongi ismét a füzete fölé hajolt, fojtott hangja mégsem hagyott megnyugvást.

- Ahhoz képest, hogy a barátja vagy, nem vagy valami jó véleménnyel róla.

- Mondtam, hogy régebben voltunk barátok, már nem beszélünk.

- Ha igazán jó barátja lennél, kiállnál mellette, bármi történjék is.

Yoongi tekintete elrévedt, ujjai görcsösen szorongatták a tollat.

- Tudod Jungkook sok mindent kibírok, magas az inger küszöböm és nem igen vagyok érzelmes alkat sem.... De a legjobb barátom halálát még én sem tudom végig nézni.

A csengő élesen berregő hangja kellemetlenül hasított Jungkook finomra hangolt hallójárataiba. A fiú megrezzent, majd tankönyveit habozás nélkül seperte hátizsákjába, a tollait türelmetlenül dobálta a vászonzsebekbe. Nem érdekelte, hogy a tanár még bent van, hogy diáktársai értetlenül fordulnak felé, csak szabadulni akart, de azt minél hamarabb. Érezte, ahogy Yoongi közelebb hajol hozzá, higgadt tekintete perzselte arcbőrét.

- Jungkook... - A fiú felé sem fordult, fejét elutasítóan megrázta, majd kisietett a terem ajtón.

A nap vészesen lassan telt el, s mire kiszabadult a nehéz bejárati kapun, úgy érezte háromszor kapott agyverzést. Ész nélkül loholni kezdett az utcán, nem törődve az emberek méltatlankodásával, csak szaladt, mint akinek az élete múlik rajta.

Mire a családi házhoz ért leverte a víz, a nehéz, fagyos levegő fájdalmasan mart légcsövébe, szíve pedig hevesen püfölte bordáit. Ziláltan kopogtatott be a fakó, sárgásbarnára lakkozott bejárati ajtón. Alig bírta kivárni azt a pár másodpercet, amíg Taehyung édesanyja ajtót nyitott.
A fiú számára egy örökkévalóság volt, mire lenyomta a kilincset és idegörlő lassúsággal kinyitotta az ajtót és felismerte a látogatót. 

A nő kellemes mosolyra húzta pirosas ajkait, mély barna szemei megcsillantak a kipirult fiú láttán.

- Nahát, Jungkook.....

- Jó napot. Taehyung itthon van? - A nő szélesebb mosollyal kitárta az ajtót, finom kéz mozdulattal invitálva beljebb a fiút. Jungkook azonnal beljebb lépett, alig bírta megállni, hogy ne szaladjon az emeletre azonnal.

- Menj csak fel, a szobájában van. - Jungkooknak több se kellett, azonnal fölszaladt a lépcsőn, és a meglepetés erejével azzal a lendülettel robbant be a fiú szobájába.

Taehyung az ágyon ült, szemeit leplezetlenül riadtan kapta a lihegő fiúra.
Jungkookot indulat fűtötte, a nemrégiben megszerzett információk megijesztették, és azonnali megnyugvásra volt szüksége, amit csakis a fiútól kaphatott meg.

- Igaz? - Rekedt hangja reszketegen szegült a mozdulatlan fiúnak, mire Taehyung szemei méginkább kikerekedtek. Eltelt egy kínkeserves perc, majd Taehyung lassan kihúzta magát, tompán fénylő íriszeit pedig lehunyta.

- Meg...meg fogsz halni? - A szavak élesen és kissé durván hatoltak a feszült pillanatba. Taehyung megrezzent a fiú nyers hangjától.

Jungkook bánta is meg nem is a szavait. Látta a fájdalmat a szemeiben, ami a megbánás emésztő csíráját oltotta belé, ugyanakkor morbid elégedettséget érzett, amiért végre emberi érzelmeket csalt ki a fiúból. Taehyung makacsul préselte össze ajkait, tekintetét mereven sütötte le a könyv kissé sárgás lapjaira, melyet ujjai között szorongatott.

A hallgatás beleegyezés.

Jungkook megszédült, szemeit lehunyta, hogy kevéske nyugalmat erőltessen magára. Hirtelen gyengült el, ingatag léptekkel az ágyhoz botorkált és a szélére rogyott. Megállíthatatlanul remegni kezdett, vörösre fagyott ujjbegyei érzéstelenül szántották hajtövét, mintha az erős szálak puha érintése feledtetni tudná vele a valóságot.

- Mondj már valamit. - Fogai között szűrte halkan a szavakat, hangja tompa volt és szokatlanul magasan csengett. Szemeit forróság ostromolta belülről, érezte, hogy perceken belül sírva fakad. Hevesen kapott levegő után, fejét térdeire hajtotta. Karjaival arcát takarta, mintha a másik gúnyolódásától tartana, pedig abban a helyzetben egyikük sem volt olyan állapotban, hogy a komolytalanság akár halovány jeleit mutassák.

A csend, az elviselhetetlen válasz utáni sóvárgás és az ismételt elutasítás megőrjítette a fiút, aki rég nem érzett magán ennyire elhatalmasodott rettegést. Mellkasában feszítő érzés támadt, mintha eszeveszetten kalapáló szíve akarna utat törni magának és kiszabadulni a bordái alkotta fullasztó börtönből.

Összeszorított szemeiből égető könnyek csordogáltak, s ahogy az első kövér cseppecske óvatlanul zuhant alá felhevült bőréről, Jungkook megállíthatatlan zokogásban tört ki.

Abban a pillanatban minden gondosan felépített önképe hangosan csörömpölve hullott darabokra, és riadt kisfiúként ringatta magát a fájdalom vég nélküli óceánjában. A percek múlásával egyre mélyebbre süllyedt, s lelki szemei előtt csak egy személy lebegett, kinek tökeletessége, ugyanakkor esendősége a szívét marta; a fiú, aki meg fog halni.

Pufi kabátjának suhogó anyagára hirtelen ereszkedett súly, gondoskodó ujjak kezdték el lefeszegetni vállairól a kabátot, amit a nagy sietségben be sem cipzározott. 

Jungkook hagyta, lassan lecsendesülő zokogása minden maradék energiáját leszívta. Forró könnyei már hangtalanul csordultak végig arcán, fényesre simogatva kipirult bőrét.

Taehyung egyenesbe kényszerítette felsőtestét, meleg tollkabátjától megfosztotta, és mikor Jungkook csak hüppögve görnyedt, maga sem számítva semmi különösre, a vékony fiú egyszer csak átölelte.

Sovány karjai váratlanul tekeredtek válla köré, hosszú ujjai pedig megnyugtatóan vándoroltak fejbúbjára. Jungkook elgyengülten dőlt a fiúnak, meleg homlokát megadóan és menedéket keresve fúrta szokatlanul hűvös nyakához.

Megborzongott a hőmérséklet különbségtől, majd karjaival szorosan átfonta törzsét.

Váratlanul kerültek egymáshoz ennyire közel, de Jungkook egy másodpercre sem bánta. Szüksége volt a fiúra, aki ugyanakkor meg is ijesztette, hiszen a feje fölött lebegett az elkerülhetetlen és elrettentő halál, szinte minden pillanatban egy bűnös csókkal kecsegtetve, melynek fagyos érintése az életébe kerül.

Közelebb fészkelődött a csontos mellkashoz, egy egészen csendes és békés másodpercre nem akart arra gondolni, hogy esetleg a másik számára kényelmetlen a közelsége, vagy, hogy milyen könnyedén átéri karjaival a törzsét.

Szemeit lehunyta, perzselő megkönnyebbülés nyaldosta kipirult szemhéját. Orrát zavarbaejtően közel fúrta a másik hűvös nyakához, mélyet szippantva a különös illatból mely édes egyvelege volt a ruhából áradó öblítő enyhén virágos aromájának és a tea ízesítetlen, fűszeres illatának. Kissé kesernyés volt, de ettől csak még tökéletesebbnek tetszett.
Magába szívta a szokatlan aromát, a fiú egyenletes légzése lassan elcsendesítette zakatoló szívét.

Hangosan szipogva törte meg a közéjük szivárgó csendet, mely természetesnek és kényelmesnek bizonyult.
A higgadt, nesztelen, sértetlenséget biztosító burok minden alkalommal szilánkosra hasadt, mikor Jungkook felhüppögött, vagy az orrát fújta. Mintha a békés állapotot sohasem érhetnék el igazán, csak a sanyarú világ fanyar humorral csepegteti eléjük a boldogító, mámoros gondtalanságot.
Mindig egy sovány, vérszegényes cseppecske hull eléjük az élet szürke, töredezett és kietlen palettájára a kétségbeesetten vágyott álomból, mikor elvesztenék a reményt. Akár egy hanyagul odavetett, romlott hússzelet egy hetek óta éhező, bús tekintetű gyermek előtt.

Mit sem ér, csak kínoz és folyamatos éhezésre sarkall.

Magány 2.

A szikrázóan fehér hó lucskosra olvadt a meleg napsütésben. Taehyung lábai meg-meg csúsztak a sárban mely az alacsony hőmérséklet miatt félig ráfagyott a betonra. Mellette Seulgi is inogva kesergélte a biztos talajt, rövid lábaival gyorsan tipegve igyekezett lépést tartani virgonc kiskutyájával, aki a póráz végén húzta, mintha sietne valahova.
A közeli játszótérig sétáltak, ahol a gyerekek energikusan vetették bele magukat a hótengerbe, mely már egyszer olvadásnak indult, így helyenként kellemetlenül keményre fagyott az éjszaka során.

Taehyung eleinte féltőn figyelte, ahogy testvére bukdácsolva szalad a farönkökből összetákolt hídon, de mivel a kislány talpraesetten mindig megúszta a lezuhanást, egy idő után fellélegzett.

Mélyről jövő sóhajt engedett útjára, mely fehér páraként szivárgott ki ajkai közül. A játszótér a park közepén volt, így a kis teret egy aprócska, ám annál sűrűbb erdő vette körbe.
Egy fajta biztonság érzetet adott a fák gyűrűje, melynek dús, örökzöld lombozata megszűrte a kevéske napfényt és sötét félhomályként ölelte körbe őket. A csend könnyedén ült meg közöttük, kicsiny település lévén alig volt autó forgalom, főleg a város elhagyatott részén. Megnyugvást mégis Jungkook jelenléte adott igazán. Taehyung érezte, hogy nincs egyedül, nincs magára utalva mint az idő nagy részében.

Apró körökben sétálni kezdett, hogy felmelegítse fagyoskodó testét, míg Jungkook mellette állt egy helyben.

- Fázol? - Taehyung kis híjján megrezzent a váratlanul magabiztos hangszíntől. Bár a fiú hangja nem volt olyan mély mint az övé, több erély szorult belé.
Szótlanul megrázta a fejét, miközben csizmájának orrát belefúrta egy keményre fagyott hókupacba.

Jungkook felsóhajtott, majd pár lépéssel megközelítette a fapadot és leült. A néma csend és a borzongatóan hűvös szellő pillanatnyi nyugalmat hintett közéjük, mintha a kínos beszélgetések sosem történtek volna meg. Taehyung reszketve adta meg magát a hangtalan gyönyörnek, mely egyszerre volt üdítő a sok hangzavar után és kissé ijesztő. A csend mindig valaminek a hiányát jelöli, az ember akaratlanul is, de egy idő után igyekszik apró neszekkel megtörni az eluralkodó semmit. Taehyung számára az élet hiányát jelentette.

A fafelület kifejezetten hideg volt, s Jungkook szinte egyből felpattant volna, de nem tette.
Nem szívesen ácsorgott volna még órákig, mivel a gyerekek látszólag nagyon belemerültek a játékba, így elviselte az apró kellemetlenséget.
Nem volt köztük nagy távolság, játékos kurjantásaik mégis elhalóan értek el hozzájuk.
Szaladgáltak és bújócskáztak a különféle játékok között, Seulgi különösen szerette a tűzpiros csúszdát. Mozgásuk egészen esetlenné vált a sok ruha rétegtől, Woonie alig bírta lehajtani a fejét a vastag sáltól, melyet Jungkook gondosan tekert a nyaka köré. Látványuk megmosolyogtatta a két fiút.

A gondtalan pillanat édeskés érzetét ismételten sötét gondolatok szennyezték be. Taehyung nagyot nyelve igyekezett megszabadulni gondjaitól, mintha azzal, hogy elűzi elméjéből, valóban megoldhatná őket.
De mint mindig, most sem volt képes szabadulni a körülötte ólálkodó halál borzongató jelenlététől. A pánik és a kényszeres szorongás hatására legszívesebben a paplan alá menekült volna a magány keserédes leple alatt.

Jungkook elszakadt testvérének látványától, hogy egyetlen társasága felé pilanthasson.
A fiú szemei pislogás nélkül meredtek a fából tákolt kis kunyhók felé, melyek játék és búvóhely gyanánt szolgáltak a még aprócska generáció számára. Keskeny ajkairól eltűnt az aprócska görbület, s arca egészen kétségbeejtően fakó volt. Világos bőre szinte elveszett a havas tájban.

- Taehyung? - Furcsa érzés volt kiejteni a nevét, s míg Jungkook kissé elpirult, a másik nem reagált. Vékony testén jól látható borzongás futott végig. Olyan merevséggel és borzalommal a tekintetében nyelt egyet, mintha egyenesen a halál vérre szomjazó, gyilkos szempárjával nézne farkas szemet.

- Taehyung? - A fiú szeme megrebbent, kitágult pupilláit váratlanul és hirtelen kapta Jungkook felé. Habár sötét íriszei lyukat vájtak Jungkook lelkébe, olyan volt, mintha a fiú nem látná.

- Jól vagy?

- Menjünk haza. - Jungkook kissé megborzongott Taehyung földöntúli hangjától, mint aki pont abban a percben kelt ki a koporsójából. Talán a megrökönyödés miatt felejtett el visszakérdezni a hirtelen hangulatváltozásra és csak elnyílt ajkakkal bólintott.

Felállt a hideg padról és a kicsik felé indult. Kezeit mélyen fúrta bélelt kabátjának zsebébe, ahogy sietősen sétált, átszelve a közöttük lévő távolságot.

- Woonie, Seulgi! Gyertek, haza megyünk. - Testvére bukkant fel először az egyik házikóból, kipirosodott arcán pimasz vigyorral.

- Csak ha elkapsz! - S azzal a felkiáltással neki is iramodott. Jungkook fáradtan felsóhajtott, semmi kedve nem volt a kergetőzéshez. Tekintetével inkább a kislány után kezdett kutakodni.

- Seulgi! - Éppen meg akart fordulni, hogy a csúszda mögé is bepillantson, mikor egy finom taszítás érte hátulról és a kislány jellegzetes hangja csilingelt fel jókedvűen. Rövid karjaival épphogy átérte a fiú vastag kabátjának derekát, s mikor hátrafordult, Seulgi széles mosolya fogadta.

- Megijedtél? - Kuncogva várta a választ, elnyílt ajkain izgatottan vette a levegőt.

- Ha tudnád mennyire...! - Jungkook kitágult szemekkel csapott mellkasának bal oldalára, mintha a szívéhez kapna. Seulgi felkacagott, sapkás homlokát a Jungkook hátához dörgölte. A fiú maga is felnevetett halkan. A kislány elragadó volt, a pillanat hevében szinte meg is feledkezett Taehyungról.
Seulgi kelletlenül engedte el, piros szájacskáján mégis lelkes vigyor ült.

- Keresd meg Wooniet és Foltost, mert megyünk haza. - A kislány arcáról pillanatok alatt tűnt el a jókedv.

- De miért? Nemrég jöttünk ki.

- Taehyung már szeretne haza menni. - A fiú említésére Seulgi nyűgös arckifejezése megváltozott. Elkomolyodott tekintete egyből bátyja alakját kezdte keresni, amit rövid időn belül meg is talált. Testvére olyan mozdulatlanul állt fekete kabátjában és kifürkészhetetlen tekintetével az erdő szélén, mint a halál angyala, aki ártatlan lelkekért lopakodott fel a Pokolból.

Seulgi torka elszorult, és a vékony alak felé indult. Jungkook kissé értetlenül figyelte a jelenetet, majd végül megrázta a fejét és saját testvére keresésére indult. A kisfiúra sokkal nehezebb volt hatni, mint a lányra. Se szép szó, se fenyegetés nem használt, így Jungkook számára csak egy megoldás maradt, méghozzá a fogócska.
Bakancsa meg-meg csúszott a síkos felületen, a porhanyós hószemcsék csikorogva süppedtek talpa alatt, kellő tapadást biztosítva a fenékre esés ellen.

Nagy nehezen elkapta a fiú kapucniját, majd egy finom rántással karjai közé kapta az engedetlen gyermeket.

Seung Woon sokszor az agyára ment, hiszen ő lázadozó kamaszként sokszor a csendet preferálta, ami egy hiperaktív hat éves mellett ritkán adatott meg. Mégis jó érzéssel töltötte el, ahogy erős ölelésében a kisfiú harsány, magasan zengő kacajra fakadt és egy pillanatra még szabadulni se próbált. 

Jungkook kimelegedve, erősen vöröslő fejjel vállára kapta testvérét, akár egy zsák krumplit, és a másik testvérpár felé indult.

Taehyung addigra egy kevés életet csiholt magába, ajkain kényszeres mosollyal tekintett le a kislányra. 

Egészen élőnek tűnt.
Nyilvánvalóan egészségtelen állapota ellenére Jungkook nem tudta teljesen sajnálni a fiút, és nem azért mert olyan érzéketlen lett volna. Egyszerűen semmi komolyra nem gondolt, a nap folyamán megfigyelt jelenetek alapján próbált kiigazodni a fiú különös személyiségén, ám nem jutott sokra. 

Ami sokkal többet elárult, az a másokhoz való viszonya volt. Az anya és fia közötti ki nem hallgatott beszélgetés nem éppen egy könnyed csevejnek hangzott, és a nő tekintetében mindig volt valami megmagyarázhatatlan fény, akárhányszor elsőszülöttjéhez fordult. Ám egy valaki még sokkal beszédesebbnek bizonyult pusztán a testbeszéde és viselkedése alapján. Az a valaki pedig Seulgi volt. 

A kislány igen fiatal volt még, éppen eléggé ahhoz, hogy a pszichológiában az úgynevezett felettes-én még ne kerekedjen felül ösztönein. A gyermeket a megérzései vezérelték, ártatlan lénye pedig még mentes volt a felnőttek ravasz, rosszindulatú és ármányoktól terhes világától.
Éppen ezért sokkal sérülékenyebb is volt. Nem volt meg benne a kontroll, ami felülvizsgálja a pillanatnyi észrevételeit és érzéseit, így ő maga képtelen volt értelmezni azokat és az ösztönvilág öntudatlanságának gondtalanságával élte vidám napjait.

Seulgi kapcsolata a bátyjával elég zavarosnak tűnt, ugyanakkor borzasztó közelinek. Taehyung egyszerre taszított el magától mindenkit és ragaszkodott édes testvéréhez, mintha egyetlen mentsvára ebben a keserű, számára oly örömtelen életben a kicsinyke teremtés lenne.
Seulgi pedig, ha nem is tudatosan de reagált ezekre, tekintete mindig ösztönösen magas, kirívóan sovány alakját kereste egy idő után.

A konyhában megfigyeltek alapján - mikor Seulgi épphogy üdvözölte hazatérő édesanyját, s utána szinte azonnal Taehyunghoz lépett - Jungkook abban biztos volt, hogy amennyire a fiú védelmezi a kislányt, úgy a kisebb is egy fajta biztonságot igyekszik nyújtani neki. És ez egy igen érdekes jelenség volt. Több volt annál, hogy szoros a kapcsolatuk, hiszen ő maga is szerette az öccsét, mégsem figyelte árgus szemekkel minden lépését. Volt valami baljós a testvérpár kapcsolatában, mint mikor a kutyák összebújnak a nagy vihar előtt, hogy együtt vészeljék át a nehéz időket. De Taehyung nem támaszkodott teljesen a kislányra, volt egyfajta kielégíthetetlen igénye a magányra. Taehyung egyedül várta a mindent elpusztító vihart.

Seulgi ragaszkodása halvány mosolyt csalt az arcára, furcsa megérzései ellenére. Ugyan töprengett rajtuk egy darabig, de végül csak elraktározta elméjének egy rejtett zugába az apró, egyelőre összefüggéstelen jeleket és megadta magát a pillanat játékos hevének, melytől egyszeriben újra annak a kiskölyöknek érezte magát, akinek semmi gondja nem volt, nem kellett a saját jellemének torzulásait rejtegetnie a világ elől és egy olyan furcsa teremtés miatt aggódnia, mint Taehyung.

Jungkook hosszú léptei mindig pontosak és lendületesek voltak, ügyesen elkerülvén a síkosra fagyott pocsolyákat, míg Taehyung elcsigázottan sétált Seulgi mellett, lépteire nem igen ügyelt, s néhány elvétett lépés nyomán lábai megcsúsztak a jeges felületen. Vállainak tartása kissé meggörbült, nem igen fordított rá figyelmet. Nyakát behúzta a bolyhos sál óvó takarásába, szemeivel laposan pislogva figyelte az utat. A fagyos szél felerősödve fütyült a fülük mellett, erős lökései időnként megbillentették bizonytalan egyensúlyát. Taehyung kissé szédült, így komoly feladatnak bizonyult viszonylag egyenesen haladni.

Jungkook mosolyogva hallgatta a mellette csacsogó kislányt, kinek apró ujjai testvérének bélelt zsebében bújt meg. Seulgi a két fiú között sétált, s habár látszólag a fekete hajúhoz beszélt, tekintetével gyakran pislantott szótlan bátyjára. A fiú igyekezett kedvesen bólogatni, reagálni gyorsan pörgő szavaira, de nem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Figyelme önkéntelenül kalandozott el, pillantása észrevétlenül siklott el a kislány feje fölött a vele egykorú fiúra. S már csak azon kapta magát, hogy Seulgi csillogó szemei várakozás teljesen csünggnek rajta. Zavartan elvigyorodott.

- Bocsi, mit kérdeztél?

- Holnap is van kedved átjönni? - A kislány reménykedő mosollyal várta a választ, szabad kezével aranyosan hízelegve magához ölelte kabátujját.

- Ha Taehyungot nem zavarja, akkor szívesen. - Vont vállat, gondolván, hogy így ügyesen hárítja a valódi döntéshozatalt. Seulgi óvatosan sandított elmerengő testvérének arcára, majd ismét Jungkook felé fordult.

- Ő is szeretné.

- Meg se kérdezted. - Seulgi ajkait összepréselte és vállat vont.

- Úgyse mondana rá semmit. Nincsenek barátai, és hiába állítja, hogy neki nem kellenek, én tudom, hogy magányos. Tudod, mióta itthon van, azóta senki nem látogatja, pedig azelőtt mindig-

Taehyung összeráncolt szemöldökkel megtorpant, ezzel a többieket is megállásra késztetve.

- Seulgi, mi lenne, ha nem fecsegnél olyasmiről, ami nem tartozik rád? - Taehyung mély orgánuma bosszúságtól volt terhes, s habár nem csattant fel hangosan, Seulgi szomorkásan és kissé riadtan hajtotta le a fejét. A fiú kirántotta kicsi kezét a zsebéből, majd hosszú léptekkel előre sietett.

Jungkook elnémultan és meglepődve figyelte a távolodó alakot, mely egyszer sem fordult vissza, csak konokul szelte a betontengert, hazafelé igyekezve. Egészen eddig néma testvére Seulgi mellé sétált a kiskutyával a póráz végén és megfogta az elpityeredett kislány kezét.

Habár Jungkook szíve szerint a fiú után sietett volna, hogy kicsit megszidja a durva szavakért, végül leguggolt Seulgi elé.

- Hé, ugye nem sírsz? - Halvány, szomorkás mosolyal megsimította aprócska vállát, mire a kisgyermek hangosan szipogni kezdett, nagy, sebesen guruló könnyekkel kipirosodott arcán. Érzékeny lelkének valószínűleg a világvégét jelentette imádott bátyjának váratlan haragja, mely hegyomlásként szakadt rá és temette maga alá jókedvét.

- Én-én nem akartam rosszat mondani. - Hüppögte kétségbeesetten. Jungkook elmosolyodott riadt arckifejezésén.
- Nem mondtál semmi rosszat, csak tudod... Igazat mondtál, és az ember nem szívesen szembesül a valósággal. Taehyungnak fáj, hogy nincsenek barátai. - Seulgi még inkább sírva fakadt.

- Semmi baj, meg fog békélni. - Jungkook óvatosan ölelte magához a kislányt, nyugtatóan simogatva pufi toll kabátjának a hátát. Hagyta, hogy arcát ügyetlenül fúrja sötét kabátjának durva anyagába, és várta, hogy hüppögő légzése fokozatosan megnyugodjon. Woonie szokatlanul komor arccal figyelte őket, egyik kezével a türelmetlenül toporgó kisállatot simogatva.

Nem sokkal később tovább indultak, Seulgi pedig kissé félve közelítette meg otthonát. Legszívesebben sírva borult volna testvére nyakába, hogy a bocsánatáért esedezzen, de ugyanakkor félt az esetleges elutasítástól, hogy Taehyung eltaszítja magától.

- Majd én beszélek vele először, oké? - Jungkook fényes mosolya a szomorkás kislány könnyektől csillogó orcájára ragyogott, aki piros arcát szégyenlősen lesütve bólintott.

- Taehyung? - Jungkook halkan kopogott be egy résnyire nyitott ajtón, mely a fürdő, Seulgi szobája és a szülői háló után kizárásos alapon a fiúé lehetett.
Választ ugyan nem kapott, mégis óvatosan kitárta a puhára kezelt falapot. A natúr, világos fenyőfa kissé érdesen siklott tétova ujjai alatt, léptei alatt halkan nyikordult meg a matt parketta.
Ahogy egyre több és több részlet bukkant elő a takarásból, a napfény váratlanul vakította el kíváncsian kutakodó tekintetét, melynek mézédes sugarai melegen ömlöttek be az ablakon.
Akaratlanul is azon gondolkodott, vajon a szobája is olyan üres-e mint ő maga?
Az ajtó teljesen kitárult, Jungkook pedig teljes alakjában sütkérezett a vakító fényárban, az immár nyitott ajtó küszöbén.
A szobában csend honolt, az aranyos világosságban apró porszemcsék táncoltak. Lassú tempóban kavarogtak, semmi nem zavarta meg örvénylő mozdulataik lágy esését.

Halk, hajlékony léptekkel hatolt az idilli pillanatba, és a nesztelen szobába, melynek tulajdonosa továbbra is láthatatlan maradt előtte.

Ahogy sötét pupillái alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz és összeszűkültek, úgy sejlettek fel előtte a helyiség részletei. A berendezés nem sok csalódást okozott számára, épp oly lakatlannak tűnt, mint amilyenre számított. Fehér falai nyíltságot tükröztek, a napfény ragyogóan vetült hibátlan felületére, szinte kitolta a viszonylag kicsi szoba határait. Jungkookot furcsa, a szabadság adta eufória öntötte el, s mélyet szippantott a frissnek ható levegőből. Az ablak közelében, a szoba sarkában egy keskeny ágy állt, melynek tetején egy kissebb kupacban sötétkék ágynemű volt összegyűrve. A fiú viszonylag hangtalanul indult meg a fekvőhely felé, meg is feledkezve a napfény meleg simításáról felkarján. Jobb kezét maga elé nyújtva finoman rámarkolt a huzatra, és óvatosan meghúzta. Ám a mozdulat elakadt, mikor a szoba lakója dacosan megmarkolta alulról a paplant, és nem engedett a kíváncsi ujjaknak. 

Jungkook szemöldöke meglepett ráncba szaladt, mivel nem igen számított ellenállásra. Kissé erélyesebben rántotta meg a puha anyagot, mely lágyan olvadt ujjainak szorításába. Taehyung kitartóan szorongatta a takarót, ám ez mit sem számított a fiúval szemben. Jungkook nem volt szembetűnően izmos, elvégre még csak tizenhét éves volt, de így is jelentősebb fizikai ereje volt a beteg fiúéval szemben. 

A sötét anyag váratlanul siklott ki kezének gyenge bilincséből, s Jungkook kissé meg is tántorodott, ahogy hirtelen eltűnt az ellenálló erő. 

Meglepetten pislantott az immáron látható fiúra, aki kipirult arccal kucorgott a matracon. Kócos haja kuszán lógott oldalra homlokáról, orcái sosem látott színben pompáztak. Szemei csillogva nyíltak tágra, ahogy megmerevedve nézett fel kéretlen vendégére.

Jungkook majdnem felnevetett, ám időben elfojtotta jókedvét és egy idétlen vigyorral ajkain elengedte a takarót.

- Egy kissé gyerekes vagy, nem gondolod? - Mosolygott továbbra is szemtelenül, mire Taehyun túllépett kezdeti döbbenetén és bosszúsan összepréselte ajkait. Felült és sértetten fonta keresztbe karjait.

- Mit akarsz? - Támadó modora elűzte nevethetnékjét és mély sóhajra késztette. Fekete tincsei közé túrt, melyek puhán hullottak vissza homlokára finom hullámokban.

- Csak szerettem volna beszélni veled négyszemközt. - Taehyung szemöldöke fürtjei alá szaladt, s miközben a folytatásra várt akaratlanul is kihúzta magát ültében.

- Ma eléggé megbántottad Seulgit. - Bökte ki zavartan Jungkook. Tudta, hogy nincs sok köze ahhoz, hogyan viselkedik a testvérével, mégsem tudta megállni. Taehyung élesen szívta be a levegőt, fejét pedig dacosan megrázta, mitől barna tincsei megrezzentek.

- Majd megbeszélem vele személyesen, de nem igazán értem, hogy ez téged miért érdekel.

- Tudom, hogy el fogjátok simítani egymás között, de Seulgi érzékeny kislány és-

- Ismerem a testvéremet, nem kell kioktatnod. - Taehyung kifejezetten dühös volt, tekintete sötéten nehezedett rá a fiú mellkasára.

Jungkook hiába próbálta kimagyarázni magát, minél többet kapálózott, annál mélyebbre süllyedt. 

Minél finomabban ért a fiúhoz, ő annál nagyobbat taszított rajta.

- Igen, de akkor is. Még kicsi, az is hatással van rá, ami veled történik. Tudja, hogy valami nem stimmel veled, szerinted nem fél? - Taehyung elsápadt, vonásai eltorzultak és Jungkook egy egészen elborzasztó másodpercre elhűlt a gondolattól, hogy a fiú ráveti magát és megüti. De a fiú nem mozdult, szemeit szorosan összezárta.

- Nem ismersz. - Préselte magából a szavakat, mintha nehezére esne.

Odakint a levegő hűlni kezdett, a forró napsugarak megfakultan és erőtlenül zuhantak be az ablakkeretek között, foggal-körömmel kapaszkodva a bútorokba, mielőtt végleg alá nem buknak a horizonton. Jungkook megkövülten állt egy helyben, miközben az ágyon ülő fiú kissé meggörnyedt és egyik vékony kézfejét bizonytalanul simította szegycsontjára.

Jungkook reszketve szívta be a levegőt, a pillanat heve kiszivárgott ereiből és fagyos döbbenet vette át a helyét.

- T-taehyung? - Hangszalagjai cserben hagyták, hangszíne szokatlanul magasra csúszott.

- Azt hiszed direkt csinálom? - Taehyung mély hangja hangosan és megtörten szakadt ki mellkasából, fejét lehajtva reszketni kezdett. Jungkook hátra hőkölt, nem értette mi történik.

- Azt hiszed jó érzés megríkatni? Hogy én élvezem, hogy ilyen...ilyen gyenge vagyok? - Rekedt hangszíne hasította a nyugodt légkört, tüdeje kapkodva és felszínesen tágult ki és telt meg élettel, majd ürült ki.

A tétován álló fiú óvatosan lépett közelebb az ágyhoz. Taehyung csontos ujjai görcsösen markolták pólóját.
Meleg ujjak simultak reszketeg vállára, s a váratlan érintés áramütésszerűen lepte meg. Taehyun úgy érezte forog a világ, zsibbadt ujjai közül elszivárgott az a kevéske kontroll, melyet eddig a magáénak tudhatott teste felett. 

S mi maradt neki?

A fájdalom, mely csontig hatolóan vágtatott bőre alatt. Taehyung bénultan borult az ágyra, elfehéredett arca elmerült a puha paplan fullasztó tengerében. Abban a valószínűtlen állapotban tárt karokkal várta a boldogító öntudatlanságot, a szűnni nem akaró fájdalom okozta pánik elvette a józan eszét, s forró, kétségbeesett könnyeket csalt szemeibe.

A hőn áhított állapot nem jött, csontos vállaiba akaratos ujjak vájtak, s erőtlen felsőteste megemelkedett.
Jungkook meleg, stabil ölelése megingathatatlan kapocsként láncolta az eszmélet hártyavékony pereméhez, melyen oly könnyűnek tűnt átlendülni, mégis lehetetlen feladatnak bizonyult. Feje üresnek és pillekönnyűnek tetszett, s csak egy halvány koccanást érzett tarkóján, ahogy feje Jungkook vállára hanyatlott. 

Szégyellte gyengeségét, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban látja, mégsem tudott felülkerekedni tehetetlenségén, erőtlenül, kavargó gyomorral lebegett a jelenben.

Alig volt tudatánál, így szinte észre sem vette, mikor elpilledt és lelassult elméje kimerítő, álomtalan álomba süppedt.

Lángoló rózsa

Heves, dermesztő szél süvített be a résnyire nyitott ablakon. A fagyos huzat már percek óta szivárgott be a melegre felfűtött lakásba, a hófehér függöny táncolva libegett be a szoba közepére. A félhomály kékesen derengett a késői délutánon, a kicsiny helyiségben.

A fehér szövet rojtos szélei óvatlanul simultak egy vékony, fedetlen felkarhoz.
Jungkook kifejezetten fázott, a világos anyag pihekönnyű simításai borzolták idegeit, s bársonyos bőrén libabőr ütközött ki. Kirázta a hideg.

Te vagy a mindenem.

Sötét, könnyes íriszei megbabonázva meredtek a vele szemben álló fiú homályos sziluettjére. A szívét marcangolta a pillanat, mely az utolsónak ígérkezett, s valami végével kecsegtetett.

A mozdulatlan, nyúlánk alak higgadtan figyelte a reszkető fiút. Puha tincsei feketék voltak, s tökéletes keretet biztosítottak finom, harmónikus vonásainak. Hibátlan arcát halovány bosszúság fűszerezte merevre.

Gyertyát égetnék szívtelen lényedért.

- Na mi legyen Jungkookie? Ha ezt akarod, akkor szakítsunk. - Kissé csontos vállát hanyagul megvonta, szavai pedig megültek a szoba hűvös csendjében. A fiatal fiú fojtottan felzihált, szíve kíméltelenül verte bordáinak erőtlen gyűrűjét. Szédült, a másik kegyetlen modora magával ragadta és belülről emésztette önértékelésének véres csonkjait.

Üvölteni akart, számon kérni a másikat minden félrelépéséért, ám tudta, hogy minden kérdése süket fülekre lelne. Taehyung már azelőtt eldöntötte, hogy szakít, hogy összevesztek volna. Vagyis, még csak nem is veszekedtek, hiszen Taehyung csöndesen figyelte, ahogy a fiatalabb vádaskodik, sír és sóvárog. Egy olyan fiú után vágyakozott, aki csak egy tűnékeny illúzió, egy valószínűtlenül vibráló délibáb volt a valóság rút és kietlen sivatagában.

Érted eldobnám az életem.

S mire észbe kapott, már azt a tökéletlen fiút is képes volt szeretni, aki a valóságban várt rá.

Rózsát nevelnék ablakod alatt.

Elviselte párja féktelen szeszélyeit és maró stílusát, miközben elemésztette az egy oldalú kapcsolat, mégsem vetett véget neki. 

Nem élte volna túl.

De mindhiába, ha te felgyújtod azt.

Függött Taehyungtól. Elmondhatatlanul.

Páros lábbal, kacagva taposol a 
szerelmünkön.

A hőmérséklet egyre csökkent, a hideg levegő folytonosan kísértő leheletét Jungkook reszketve tűrte, míg Taehyung előtte a mozdulatlan tökély mintapéldánya volt. Kifejezéstelenül nézett vissza rá, sötét szemeiben egy pillantra mintha keserűség villant volna.

Rajtam.

Ahogy a légkör lehűlt körülöttük, ők is úgy idegenedtek el egymástól. Jungkook már abban sem volt biztos, hogy volt-e valaha őszinte a kapcsolatuk.

Elnyomsz, megtörsz, eltiporsz.

Taehyung szeme fénytelen volt, mély íriszei örvényszerűen szippantották magukba Jungkook pillantását. S az eszeveszett forgatag közepén nem várta más, mint a nagy semmi.
Taehyung lassú és egyenletes léptekkel elhagyta a szobát, az ajtót pedig halkan becsukta maga mögött. A szobában maradt fiú kétségbeesetten szorította ajkaira kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Úgy érezte megszakad a szíve.

Mégis szeretlek.

Jungkook akkor értette meg, hogy milyen érzés olyasvalakit elveszíteni, aki sosem volt igazán az övé.