Magány 7.

Napok.

Különböző neveket aggatunk rájuk, hogy valamiféle kézzel fogható gátat vessünk a folyton folyvást pergő nappalok és éjszakák egyhangú sorozata közé. Pedig az idő csak telik, hömpölyög, s megannyi mindent megtettünk azért, hogy az egymásba csordogáló jelent, múltat s jövőt valamiképp egymástól elkülöníthetővé tegyük, a lényeg mégsem változik. Attól, hogy tudjuk, milyen nap volt tegnap, van ma, s lesz holnap, semmi sem változik. Egy haldokló számára meg végképp nem.



Az ápolonő, akit Taehyung mellé felvettek egy kissé testesebb hölgy volt. Szokatlan, elnagyzoltnak tűnő vonásai voltak, mégsem lett tőle csúnya, csak karakánabb személyiségnek hatott az átlagnál. Mély, öblös hangja volt, durvának ható, mégis halk. Furcsa ellentmondások életre kelt halmaza volt. A szavai nyersek voltak - legalábbis egy halálos beteget gondozó személyhez képest - a tapintatot csak messze hírből ismerte, a bunkóság pengevékony határát azonban sosem lépte át.


Jungkook bénán ácsorgott az előszobában, természetellenes csendben. Haenul az ajtó előtt állt az ápolóval együtt, feszült, apró mimikával megalkotott szavakat váltva egymással. Üres, mindenféle gondolattól mentes percek voltak ezek, s bamba tekintete mereven tapadt az idegenre. Követte a határozott léptekkel meginduló felnőttet az emeletre, mígnem amaz el nem tűnt az utolsó lépcsőfok takarásában. Nem ment utána.

Bárhogy szeretett volna ott lenni, tudta, hogy nincs ott helye. Ez pedig piszkosul fájt neki, annak ellenére, hogy józanul átgondolva nem volt ebben semmi különös. Nem tartozott Taehyung életébe, ennyire legalábbis nem.



Az idő megszűnt létezni, mint fogalom. Csak volt, pergett észrevétlenül, az óra eszeveszetten kattogott, rendezett táncát újra és újra végigjárta a számlap törékeny parkettáján a vonal vastagságú mutatókkal karöltve. Jungkook szemei pirosak voltak az éjszakázástól, mégis szárazan gúvadtak a falra. Vagy talán az órát nézte, esetleg az ablakon tekintett kifele. Maga sem tudta. Elmerült, süllyedt és zuhant a csendben a magány biztos érzetével.



- Bemehetsz hozzá, ha szeretnél - felriadt, és meg is rezzent a váratlan hangtól, mely szokatlanul harsánynak tetszett az ingerszegény némaságban. Gépies mozdulattal felpattant a kanapéról, a térdizülete megroppant a váratlan terheléstől, ám különösebb fájdalommal nem járt. Nem érzett semmit egy kis gyomorszorító idegességen és bizonytalanságon kívül, s azt is csak azért, mert nem tudta mi fog rá várni Taehyung szobájában. Az üresség marta a gyomrát, és hányingerként kaparta a torkát. A lábai talán remegtek egy kicsit, de rendületlenül sétált tovább.

Jobb követte a balt, ahogy megmászta a matt lépcsőfokokat, zsibbadtnak tetsző ujjai alatt a korlát fényes felülete siklott tompán. S egyszer csak ott volt. Némán állt, s nézte a parányira fogyott alakot, ahogy megbújik a paplan hófehér anyaga alatt és békésen pihen. Talán ez a nyugalom volt az, ami közelebb csalogatta a fiúhoz. Maga is vágyott erre a békés lelkiállapotra, s a szíve úgy húzta a fekvő alak felé, mintha a csontos ujjak enyhelt adhattak volna a lelkében dúló viharok elől, pillanatnyi nyugalmat hintve kivörösödött szemeire. S amíg csak élt a fiú, bizonyosan így is volt.

Nedvességre eszmélt fel.
Könnyei fényesre nyalták kipirult arcbőrét, sebesen és nagy cseppekben gurulva végig a sima felületen. Késői, gyönyörűen szikrázó napsütés melengette a fiatalabb darabjaira hulló alakját. Mintha a napsugarak megérlelődtek volnak a hűvös levegőn, fénnyalábjai egészen mélyek és ragyogóak voltak. Jungkook hófehér bőre tündökölt az aranyos fényárban, egészen elkápráztatva az idősebbet. Taehyung sosem látott annál szebbet. Ajkaira bágyadt mosoly telepedett, tekintete gyengéden fürkészte a fiatalabbat.

Jungkookot megbabonázta az a békesség, mely a beteg fakó arcán pihent. Vonásai valószínűtlenül lágy esésűek voltak, s a jól ismert szelídség csak úgy sugárzott róla.


Taehyung aznap sokadt aludt. Jungkook rendíthetetlenül ült az ágya mellett, néha, ha elfáradt, akkor befeküdt mellé és a vékony testhez simult. A fiú nyugodt, kissé nehézkes légzése szívszorító békességet hintett a nesztelen szobába. Sovány alakja szinte eltűnt a paplan makulátlanul sima anyaga alatt. Nem mozdult, Jungkook mégis szüntelenül őt figyelte. Szemeit, melyeknek finoman hasított vonásai ellenére írisze meglepően nagy volt, csaknem diónagyságú, orrának lágy vonala huncutságot kölcsönzött kissé ártatlan megjelenésének, ajkainak keskeny, finoman felfelé kunkorodó íve pedig jóindulatot sugárzott. A megtestesült angyal volt Jungkook számára, fáradt, kivörösödött szemei csüngtek a porcelán fehér arcon. Soha többé nem akart elmozdulni mellőle, s bármit megadott volna azért, hogy a fiú erőre kapjon és meggyógyuljon. Akkor is, ha tudta, hogy képtelenség. Mégis muszáj volt áltatnia magát ilyesmikkel, hiszen a nyers valóságot nem tudta elfogadni, egyszerűen beleroppant volna. S valahol mélyen érezte, hogy bele is fog, ha egyedül próbálja meg átvészelni.


Jungkook egyik éjjel kiáltásra ébredt. Mellette Taehyung lázas álomból riadt fel tulajdon sikolyára. Zihált, pólója nedves volt az izzadtságtól és vékony mellkasára simult.

- Hé, Tae. Nyugodj meg - suttogta a fiú fülébe, miközben óvatosan igyekezett közelebb vonni magához.

- N-nem akarok meghalni, Jungkook - dadogta halkan, mélytónusú hangja szilánkosra hasadt az éj gyanútlan leple alatt. Remegett, vak riadalom és zsigeri iszonyat rázta elsorvadt végtagjait, akár a hideglelés.

- Nem akarok - nyüszítette, ahogy a torkát szorongató könnyek gúzsba kötötték hangszalagjait. Csontos ujjai görcsösen akaszkodtak az óvón ölelő felkarba, sötét íriszei pedig világtalanul és elborzadva meredtek a sötétségbe.
Jungkook megrettent a szavaktól, s azok velőt rázó őszinteségétől.

Megszakadt tőle a szíve. Arcába észrevétlenül pír kúszott, álmatag szemei pedig szúrtak, ahogy forró könnyekkel csordultig teltek.

- Nem akarok.... Nem akarok meghalni! - Taehyung minden egyes szóval egyre inkább magára talált, ahogy a tehetetlenség indulatok generált benne. Kiáltani és tombolni akart, hogy az égbolton az éjszaka sötétjében kéklő felhők pihe könnyű habtengerében gondtalanul ejtőző Hold is meghallja. Mintha attól várta volna a feloldozást az elrendeltetett végzet alól, mely sorsául jutott.

Jungkook halkan csitítani kezdte, s mikor a fiú heves zokogásban tört ki, csak némán csorgó könnyekkel és szilánkokra hasadt szívvel ölelte magához a parányi testet, s lassan álomba szenderítette a szenvtelenül hallgató éjszaka merev, hűvös oltalmában.



Taehyung erre a fájdalommal teli, megtört duruzsolásra emlékezett utoljára igazán tisztán.


Ezek után vékonyan az ébrenlét tükörsima felszíne alatt sodródott tovább, ismerősen idegen hangok lágy szólamaitól kísérve. Akárha egy befagyott tóban úszkálna a szilánkosan áttetsző jégpáncél alatt.

Torzítva ugyan, de valamelyest még része volt a jelennek, az őt körülvevők életének. S napok valasztották el attól, hogy elszakadjon a jeges síktól, s alá süllyedjen, először és utoljára igazán megjárva az emberi elme felfoghatatlanul gyönyörűen, s tökéletesen megalkotott erezeteit. Melyekben valahol mélyen még ott szunnyadt az a Kim Taehyung, aki egykor nagy hangú, kissé csípős humorú fiú volt, hatalmas szívvel és finom, érző lélekkel. Aki már hónapokkal ezelőtt nyugovóra tért, ám lázas kivetülése továbbra is ott lézengett a helyén, akár egy eltorzult képmás. Emlékeztetett régi önvalójára, mégsem volt olyan nagyszerű, pusztán egy fakó lenyomat.


Álmodott. Csodálatos, élénk színek kápráztatták el szunnyadó tudatát, régmúlt idők vad, izgalmas játékainak színpompás emléke egészen apró gyermekkorából, és végül de nem utolsó sorban Jungkook. A kép mindig változott, egyszer beszélt hozzá a fiú, egyszer nem, néha feküdt, s úgy tekintett rá kristálytiszta íriszeivel, másszor csak állt s figyelte őt. De mindvégig borzasztóan közel volt hozzá.

Valamelyik pillanatban egészen tisztává vált a hallása, kiemelkedett emlékeinek és képzeteinek sűrű maszlagából, s vakon tapogatta a valóságot, melynek utoljára még egyszer igazán részesévé vált a többiek tudta nélkül. Női hang dudolászott halkan, kissé talán rekedtes hangszínen.


Édesanyjának könnyektől elfúló hangja egy régről ismert dallamot dúdolt. Évekkel ezelőtt a nő minden este ott ült a keskeny kiságya mellett, hogy a mozgalmas, játékokkal teli nappalok lezárásaként szolgáló álomba ringassa kisfiát a csendes éj békés nyugalmával. Biztonság és szeretett áradt a homályos emlékből, és az érzés borasztóan meghatotta.

A légzése lassulni kezdett, olyan volt mint az elalvási előtt homályos percek, mikor épphogy tudatánál van az ember, mégis érzi, hogy szép lassan elpilled. Kényelmes nyugalom és elszenderítő kimerültség vett erőt rajta. A hang elpuhult, elmosódott, megnyúlt ám nem hagyta magára. Biztonságot árasztott magából, akár egy szoros, meleg ölelés, melyre édesapjának erős karjai között lelt. Akár az otthon kényelmes, szivet melengető oltalma.


Megnyugvás volt az ismerős hang, mely születésétől kezdve végig kísérte az életét, s tizennyolc évvel később ismét, ezúttal egy örökké tartó álomba ringatta a fiatal felnőttet.

Nyirkos, hideg kezén erős, meleg ujjak ölelését vélte érezni, mielőtt minden érzése ki nem szivárgott ujjai közül.

Az élet néha olyan könnyen tűnik el, akár a soha el nem ejtett, gyémánt ragyogású könnycseppek néma zuhataga szárad fel.

°•°•°

Jungkook érzéstelennek tetsző, mélyen lefojtott zaklatottsággal ült a hintán, bambán meredve maga elé. Nyugalmat akart érezni az olvadó hóréteg láttán, ám az elcsöppenő táj homályos környezetként kísértette csak gondolkodásra képtelen elméjét.

A játszótéren volt, ahol akaratlanul is egy régmúlt emlék megfakult színvilággal elevenedett meg előtte. Tulajdon tétova, s éppen ezért botor alakja, szemeinek tudatlan, örökké zavart csillogása, s egy sötét ruhás, keskeny, mégis szilárd alkatú fiú körvonalai lebegtek lelki szemei előtt.

A képet - akárcsak egy állóvizet - szakadt, piszkos barnára kopott tornacipő pár zavarta fel. Jungkook arra sem vette a fáradtságot, hogy feltekintsen a jövevény arcára. Felesleges lett volna, anélkül is megismerte a vékony lábszárak tulajdonosát.

Váratlanul feltámadó szél marta könnyes szemeit, koromfekete tincsei légies táncot lejtettek a szellő könnyed szárnyán.

- Vége van, nem igaz? - Jungkook megrezzent az érdektelen, száraz hangtól, mely valahogy mégis fénytelennek és meggyötörtnek tetszett. A fiú nem válaszolt, egyik pillanatról a másikra kétrét görnyedt és szívettépő zokogás szakadt ki belőle.

Az iszonyat, a fájdalom és az agyzsibbasztó hitetlenség fületsértő üvöltést préseltek ki belőle. A napok óta kínzó szorongás, élesen pulzáló fájdalom és a végleges gyász keserű egyvelege sosem kaptak feloldást csak egyre nagyobbra duzzadtak benne. Forró, elviselhetetlenül perzselő lávaként zúdultak le rá, s Jungkook úgy érezte, egyszerűen beleőrül.

Yoongi térdre rogyott és magához szorította a fiút. Az ölelés idegen volt, mégis tele együttérzéssel és a kölcsönös veszteség érzetével. Megnyugvást azonban nem adott.





Kellemes, meleg májusi Nap andalgott fent a felhőtlen égen. Élénk sárga sugarai megfestették a tájat, s színpompás vidámságot hintettek a komor hétköznapokba.
Jeon Jeongguk gondterhelt ránccal a homlokán lépett ki az iskola boltíves kapuján. Sápadt arca elé kézfejét tartotta napellenzőként, s a kissé csontos ujjakkal megszűrt árnyék rejtekében pásztázta az épület környékét. Felsőtestén élére vasalt iskolai egyenruha feszült, egészen ünnepélyes hangulatot kölcsönözve megjelenésének. Bőr cipője koppant a járdán, ahogy kisebb köröket kezdett leírni türelmetlenségében.

Kezeit zsebre vágta, s mikor jobb kezének ujjbegyei kissé éles, száraz tárgyat tapintottak, megkínzott ajkaira amolyan önkéntelen, keserédes mosoly vetült.

Óvatos mozdulattal kihúzta az összehajtogatott papírlapot, majd újra elolvasta a sajátos kézírással felvésett sorokat.

"Mindennap élj úgy, hogy az másnap érdemes legyen a folytatásra. Elvégre egy szar film második részét senki nem nézi meg, nem igaz?"

- Vége -