Hideg álom

Hideg, esti szellő furakodott be a résnyire nyitott ablakon, mégsem csukta be senki. Rideg, fehér falak közé libbent be, sápadt arcokra lehelve. Az egyik különösen fehér volt és csontos. Dús, fakó ajkai szinte kiugrottak csontos arcából.
Mozdulatlanul feküdt, hófehér takaróval betakarva, mely csak hangsúlyozta arcának egészségtelenül halvány árnyalatát, s bőrén mintha furcsa, viaszos bevonat lett volna.
Minden ijesztően fehér, hideg és mozdulatlan volt, különös, szinte fullasztó némaságot vonva köréjük, annak ellenére, hogy az ágy mellett álló gép idegesítően pittyegett. Még a lágy fuvallat sem segített ezen, inkább csak tovább hűtötte a hőmérsékletet.
A lány, aki az ágy melletti széken ült mindezt érezte. Kabátját borzongva húzta össze vékony mellkasán, fáradt, vörös szemei az ágyon fekvő egyénre meredtek. Légzése és szívverése nyugodt és lassú volt, így maga is beleolvadt az ingerszegény környezetbe. Idejét sem tudta, mikor állt fel utoljára a kemény, műanyag székből, de ahogy minden más felesleges gondolat, úgy ez is pillanatok alatt elszivárgott tudatából.
Szemhéja időnként elnehezült, néhány pillanatra kellemes, pihentető sötétséget teremtve elméjében. Egy ideig küzdött az érzés ellen, hevesen pislogva mocorgott egy kicsit, de a fáradtság nem tágított mellőle. Semmi nem volt a csöndes szobában, ami lekötötte volna a figyelmét, így természetes volt, hogy szinte észre sem vette, mikor az álom bekerítette és szomorú elméjét egy szebb világba repítette.
Feje oldalra billent, finom vonású ajkai enyhén elnyíltak, s barna haja finoman feküdt arca élére, óvva a hűvös ellen. Mintha minden attól a pillanattól függött volna, mikor lehunyta szemeit a lány.
A gép mely lassú, egyenletes pittyegéssel jelezte a fekvő fiú szívverését, kizökkent a monoton ritmusból, hol felgyorsult hol lelassult. S a vékony fiú megmozdult.
Szemei tágra nyíltak, a fakó ajkak elnyíltak és levegő után kaptak, majd pillanatokkal később vér tört elő a szájából.
A lány kábultan tért magához, de a látványra halk sikkantással ugrott talpra és hátrált el az ágytól.
A beteg háta ívbe hajlott, karjai a levegőbe csaptak, s lábai tehetetlenül feszültek az ágynak. A véres ajkak közül kétségbeesett sikoly szakadt ki, majd bizarr hörgésbe fulladt, ahogy a levegőért küzdött; eredménytelenül.
A fájdalom utat tört kábult agyába, s ismét értelmezni kezdte a szervezet által felvett ingereket. A fehér plafon látványa világított előtte, miközben oly sok idő után, elméjében ismét értelmes gondolatok fogantak.
Testének torz rángása nem volt méltó életének utolsó perceihez, s halvány elégedettséget érzett, hogy a testvérén kívül senki nem látja.
Az egyenetlen pittyegés hol felgyorsult, olyannyira hogy szinte egy összefüggő sípolássá vált, hol lelassult, s ez a morbid zene volt a haláltusájának kísérőzenéje, a hiábavaló requiem megfáradt lényéért. A nyelőcsövét továbbra is elöntő vér miatt képtelen volt levegőhöz jutni, emiatt lassan ismét rátelepedett az öntudatlanság. Mozdulatai görcsösek és ösztönszerűek voltak, csontos kezei nyakát és mellkasát kaparászták kétségbeesetten, mintha így akart volna szabadulni saját vérének fullasztó bilincséből. Lábait ágynak feszítve nyomta fel mellkasát, s a makulátlan tisztaságú ágyneműt vörös vércseppek szennyezték be.
A száján kiszökő vér beborította sovány nyakát, forrón beterítve lapos mellkasát, mely hullámzott a küszködéstől, hogy levegőt vegyen. A csontig lefogyott fiú többé nem fázott a hűvös szobában.
A lány riadtan állt a szoba sarkában, tágra nyílt szemeiből meleg könnyek folytak, de nem csinált semmit. Elméje teljesen leblokkolt és tehetetlenül nézte, ahogy a számára kedves személy haldoklik.
Az ajtó nyílását meg se hallotta, csak a beözönlő orvosok és ápolók tömegét vette észre, ahogy sietősen állták körbe az ágyat, eltakarva szeme elől élete legmegrázkódtatóbb képét. Szájukból ismeretlen szavak özönlöttek, s kapkodó mozdulatokkal igyekeztek megmenteni a testvérét. Az egyik ápoló merev arccal hozzá lépett,  s karjaival az ajtó felé kezdte terelni, nem foglalkozva különösebben a lánnyal, majd habozás nélkül bevágta utána az ajtót. De az egyetlen, aki megtudta volna vigasztalni, bent feküdt és haldoklott.
Szervezete addigra már feladta a szolgálatot, s a lány legalább nem látta.
Sötét íriszei a semmibe révedtek, ijesztően mereven, ajkai továbbra is néma sikolyra nyíltak, amelyből a vér még mindig szivárgott, ujjai görcsösen remegtek, s ahogy pillanatokkal ezelőtt kapálózott, a vénás tű felsértette finom bőrét, s onnét is vékony csíkban vér szivárgott elő. Végig folyt a keskeny állon, a csontos nyakon majd egy kicsit megült a két kulccsont találkozásánál, mielőtt tovább folyt volna mellkasára, a takaró és a kórházi köpeny alá. Az orvosok a test köré gyűltek, lerántották mellkasáról a köpenyt majd megkezdték az újraélesztést. A fedetlenné vált csontos felsőtesten, kiugró bordái miatt sápadt bőre szinte hullámosnak tűnt. Néha még megrándult, ahogy levegőt erőltettek merev tüdejébe, de rajta már semmi nem segített. Az utolsó lehelete már pillanatokkal előtte távozott belőle, s már nem volt miért életben maradnia. Szervezete kimerült, elméje elveszett az emlékek forgatagában, mely mégis ijesztően üresnek és hiányosnak tűnt. Beesett arca megmerevedett és élettelenné vált, szembogara kihűlt és pillantása elveszett a semmiben, ahogy egész lénye is. Megszűnt létezni, mint testvér, mint fiú és mint ember. Többé már nem volt az élő közé sorolható.
Teste elenyészett, a földdel vált egyenlővé, elméje belesüppedt egy hideg és végtelen álomba, s emléke nyomtalanul tűnt el, mintha soha nem létezett volna.