Habkönnyű

Első

" Nem érdekel, hogy nem vagy vékony és izmos. Inkább legyél túlsúlyos, mintsem éheztesd és kínozd magad értem, vagy másokért. Mert számomra így vagy a leggyönyörűbb; egészségesen. "

Hangos csattanással vágódott ki a viszonylag tágas tanterem ajtaja, mely a diákoktól zengő folyosóról nyílt.

Apró morzsákban lepattogzott róla a fehér festék és előtűnt alóla a meztelen, nyers faanyag.

Taehyung, az átlagnál kissé testebb alakja állt a nyitott ajtóban, és komor arccal lépett a terembe. A legtöbb diáknak fel sem tűnt az érkezése, még gyorsan kihasználták a szünetből megmaradt pár percet arra, hogy társaságokba verődve szórakozzanak.

Taehyung magányosan sétált a padjához, miközben halványan elfintorodott, ahogy fülét sértette saját döngő lépteinek soha véget nem érő sorozata, melyekbe képzelete szerint a terem padlója is beleremegett. Az ablak mellett húzódó padsor harmadik asztalához sétált ahol padtársa szótlan mosollyal várt rá.

A fiú kedvtelensége újabban gyakori volt, s ahogy szórakoztató humora megkopott, úgy örökös mosolya is köddé vált. Ugyan jobb napjain beszédessé vált, de egyre kevesebbszer fordult elő, hogy csillogó szemekkel és széles vigyorral tekintett volna Jungkookra.

Mint a hét többi napján, úgy azon a reggelen is kedvetlenül huppant a székre, még arra sem véve a fáradságot, hogy azon aggódjon, összeroppan a nagy súlya alatt az ülő alkalmatosság.

Jungkook csendesen közelebb fészkelődött hozzá, egyik kezét óvatosan a fiú combjára simította. Taehyung megrezzent, majd gyilkos tekintettel sandított a tejfehér kézfejre. A karcsú ujjak csúfondárosan táncoltak előtte, ahogy megcirógatták a farmer anyagán keresztül, mintha azon gyúnyolódnának, hogy az ő kezei sosem lesznek olyan finomak és vékonyak. Taehyung legszívesebben sírva fakadt volna. A mellette ülő fiú felé fordult, sötét, bosszúéhes tekintettel. Jungkook nagyot nyelt, majd elhúzta a kezét.

- Minden oké? - Taehyung megforgatta a szemét.

- Ja, minden csodás. - Habár a két fiú között 

kezdetleges és gyönge koránál fogva bizonytalan kapcsolat feszült, az idősebb fiú nehezen nyílt meg. Jungkook nem firtatta a dolgokat, úgy döntött, majd ő beszél helyette is. 

Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor az segít a legtöbbet ha teret hagy a másik számára és nem faggatja. De úgy tűnt az idő nem segít rajta, a kevéske együtt működés eltűnt Taehyung részéről és örök hallagatásba burkolózott. Jungkook nem értette mi történik, hiába igyekezett közelebb kerülni hozzá, hasztalan volt minden erőfeszítése. És úgy tűnt, ez egyre rosszabb lesz.

A matek óra elkezdődött és görcsös csend ereszkedett a diákokra. Kényszeres figyelemmel meredtek a táblára, ahová egyenletek és egyenletrendszerek zavaros összefüggései kerültek fel kibogozhatatlan sorrendben.

Taehyung gondolkodás nélkül másolta le a képleteket, a legkisebb erőfeszítést sem téve azok megértésére. Nem igen figyelt az időshölgy rekedtes hangjának mondanivalójára, csak kellemes zsibbadtsággal ült, üveges szemekkel bambulva a katedra felé.

Jungkook aggodalmasan sandított a fiú kissé pufók arcára, melynek aranyos, pirosas árnyalata elhalványult és alig színezte meg a fakó bőrfelületet. Jungkook nem bírta meg állni, hogy ne hajoljon közelebb a fiúhoz.

- Ma lesz faktod? - Taehyung nem pillantott rá, csak alig észrevehetően megcsóválta a fejét.

- Akkor hazakísérlek. - Taehyung továbbra is pislogás nélkül nézett a tanár felé, de keskeny ajkainak szegletében letörölhetetlen, örömteli görbület bújt meg.
Jungkooknak aprócska reményt nyújtott a félmosoly.

A tanórák lassan teltek, főleg azok, melyeken az osztályt két csoportra bontva oktatták, így Jungkook Taehyung nélkül vészelte át az unalmas perceket.

Habár a fiú nem beszélt órán - ahogy szünetekbe se nagyon - de legalább mellette volt és puszta jelenlétével elszalaszthatatlan látványosságot tárt a szórakozott fiú elé. Jungkook szerette nézni a fiút, nem zavarta a súlyfelesleg, elvégre úgy is elbűvölőnek és helyesnek találta.

Taehyungot sok sérelem érte, amiért nem volt vézna és kisportolt, és ez nyomot hagyott rajta. Borzasztóan bizalmatlanná vált az emberekkel szemben, és Jungkooknak hónapokban telt, mire szóra bírta. De ő soha, egy pillanatig sem érezte tehernek a makacsságát, vagy az elutasítását.

Jungkook legjobb barátja, Jimin sokszor megmosolyogta a fekete hajú buzgóságát, a törhetetlen lelkesedését, mégsem tudta teljesen élvezni a helyzetet. Szurkolni akart a két fiúnak, főleg azért, mert tudta, hogy Jungkooknak mennyit jelent a barna hajú padtársa. De nem tudta teljes szívből támogatni Jungkook törekvéseit, mert a szíve legmélyén egy sötét érzés bújt meg, ott, ahol nem tudott parancsolni önző vágyainak, mivel egy olyan megfoghatatlan ösztön részei voltak, ami legalább olyan fontosnak és erélyesnek bizonyult, akár az egyén létfenntartásáért felelős reflexek.
Ez a kérlelhetetlen és zabolázhatatlan vágy savként marta és mérgezte jóindulatú szándékait.

Ő akart lenni a fiú, akiért Jungkook ennyit küzd, akit ennyire odaadóan szeret és akiért ilyen forrón aggódik.
Jimin ajkai fájtak a merev mosolytól, amivel percek óta hallgatta Jungkook áradozását, aminek tárgya természetesen a kövér Taehyung volt. Jimin nem tehetett róla, de néha igazán jól esett magában átkozni a fiút, aki még kérette is magát, mikor egy olyan félisten érdeklődött utána, mint Jungkook.

Ábrándosan mosolygott, titokzatosan és kissé szégyenlősen sutyorogva az idősebbnek semmiségeket szerelmének apróbb hóbortjairól, melyeket aranyosnak talált. Jimin mit meg nem adott volna azért, ha róla áradozik ennyit.

De elég volt barátjára pillantania, hogy minden aprócska viszonzást remélő képzelgését elveszítse hiszen Jungkook elképzelhetetlenül és sajnos menthetetlenül belehabarodott a szótlan fiúba.
Jungkook rövid percekre hallgatott csak el, mert mindig eszébe jutott valami, ami azonnali megosztásra szorult.

Mikor kicsöngettek Jimin reménykedve pislantott barátjára, aki kapkodva dobálta be tankönyveit hátizsákjába.

- Ma beülünk valahova? Pont egyszerre végzünk Hoseok hyunggal. Akár játékterembe is mehetnénk, vagy simán....

- Bocs, majd máskor. - Jungkook egyszerűen félbeszakította és ott is hagyta. Nem igen tudta sajnálni a barátját, mivel folyton Taehyungra gondolt és arra, hogy hogyan kéne megtörnie a falat, mellyel kíméletlenül utasította ki a szívéből.

Nem tudta visszafogni magát, tavasz volt, a csilingelő madárcsicsergés pedig tökéletes lendületet adtak a szerelmes fiúnak. Szaladt, ahogy a lába bírta, hogy minél hamarabb találkozhasson párjával, plusz az egész napos ücsörgés után jól esett átmozgatni a végtagjait és erőt kifejteni elgémberedett lábaival. Az iskola kapu előtti udvar tele volt a diákokkal, akik nevetgélve élvezték a friss meleget adó napsütést. A vakító fényár cirógatta Jungkook fedetlen karjait, a levegő pedig éppen elég hűvös volt ahhoz, hogy ne melegedjen ki teljesen. Hátizsákja súlyosan csapódott a hátának minden földetéréskor, de a fiú észre sem vette a kényelmetlen érzést. 

Szemeivel cikázva kereste Taehyungot a tömegben, majd nem sokkal később észre is vette az út túloldalán, ahogy egymaga sétál haza. Volt egy olyan érzése, hogy nem fogja megvárni, így áldotta magát, amiért futólépésben hagyta el az épületet és nem vánszorgott Jiminnel az oldalán.

Sebesen neki iramodott miután meggyőződött arról, hogy zöld a lámpa és széles mosollyal vágtatott arra, amerre húzta a szíve. Talpa hangosan ért a betonhoz, de Taehyung nem fordult meg a zajra. Lehajtott fejjel sétált tovább, keresztül vágva a parkon. 

A virágágyásokban egy - két bimbó már kecsesen hajlongott a frissítő szellőben, ám az ébredező természet üdítő és színpompás látványa nem hatotta meg Taehyungot. Örökké csak a saját nyomorán rágódott, még azt is elfelejtette, hogy Jungkook hazakíséri. Ezért, amikor a fiú elétoppant hevesen kapkodva a levegőt, nem sok kellett ahhoz, hogy felkiáltson. A mellkasához kapva lassan realizálta, hogy csak párja ijesztgeti és nem valami kétes állapotú bűnöző. 

Zakatoló szíve azonban nem nyugodott, ugyanúgy püfölte bordáit, mintha elrablójával nézne farkas szemet.

- Tudod, hogy mennyit szaladtam utánad h-hyung? - Alig tudott kinyögni egy mondatot, miközben csak úgy kapkodta a hűsítő levegőt. Taehyung nehezen fojtott el egy mosolyt, ami érthetetlen módon ajkaira kívánkozott.

Csak a szépek mosolyognak.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy ma találkozunk. - Hanyagul vállat vont, mint akinek nem számít, de a belülről emésztő bűntudattal nem tudott mit kezdeni. 

Csak bámulta az előtte görnyedő fiút, aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódott hozzá, és ahelyett, hogy ezt szégyellte volna, még meg is vallotta.

Ő pedig nyilván próbálta eleinte visszautasítani, de nem tudta sokáig rejtegetni azt, hogy mennyire imponál neki. Hiszen Jungkook borzasztóan romantikus lélek volt, minden reggel hajthatatlanul ott várt a házuk előtt és elkísérte az iskolába, majd tanítás után a haza vezető úton is vele tartott. Taehyung körülbelül egy hét után beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy erről leszokik. Jungkook pedig majd kibújt a bőréből örömében, s gondolkodás nélkül megölelte a fiút. Taehyung zavartan tűrte az érintést, s habár jól esett neki a másik közelsége, kényelmetlenül érezte magát. Hiszen egy olyan helyes sráchoz, mint Jungkook, nem egy olyan trampli, kövér fiú illett mint Taehyung, és ezt nagyon is jól tudta.

Azon az illatos, tavaszi délutánon ismét kettesben sétáltak hazafelé, szokatlan csöndben. A fiatalabb élvezte a simogató szellőt, mely nyakába borult és elhalmozta a környező fák és virágok édes és természetes illatával, melyet hónapok óta először ízlelhetett ismét.

A parkból kiérve egy kisebb tér felé sétáltak, melynek végében a sok családi ház közül az egyikben élt Taehyung a szüleivel. Jungkook sosem jutott még beljebb a bejárati ajtónál, hiába szerette volna, sosem kapott rá lehetőséget.

A kis kerti kapunál megtorpantak, mintha párokhoz méltó búcsút akarnának venni egymástól, pedig Taehyung egy béna intést követően indult volna befele. Jungkook óvatosan kapott a fiú karja után és lassan visszahúzta maga elé. Taehyung elpirult, mégis morcos pillantással figyelte.

- Van kedved este futni? - A programnak nem volt kifejezetten randi szaga, Taehyung mégis kétszer átgondolta a lehetőségeit. Jungkook reménykedő mosollyal tekintett rá, szemei ugyanolyan zavarbaejtően csillogtak, mint mindig, ha párjára nézett. Taehyung végül egy bólintással beleegyezett. Jungkook elmosolyodott, szemei köré imádnivaló árkot véstek nevető ráncai.

- Nagyszerű! Hatra érted jövök. - Ugyan meg akarta ölelni a fiút, vagy bárhogy hozzáérni, de Taehyung csak szobor merev arccal pislogott rá.

" Milyen gyönyörű! " sóhajtott fel magában, miközben nehéz szívvel eltávolodott tőle és saját otthona felé vette az irányt.

Fogalma sem volt arról, hogy az esti futás mi mindent szabadít el a másikban.